Volt azonban minden budaörsi konyhában egy vizespad, ahol többnyire két vödör és egy (ceglédi) kanna állt.
A vizespad (Wasserbank) és környékét kiemelten tisztán tartotta a gazdasszony. Mögötte hímzett, keményített falvédő függött, népi bölcsességgel, amit még lány korában hímzett rá. Egy zománcos bögrét is tartottak a háziak a vizespadon, azt használta az egész család.
Köztudott, hogy Budaörsön a kutak vize kesernyés és kemény volt, mosásra, ivásra a legtöbb alkalmatlan. Ezért eleink a mosáshoz, hajmosáshoz az esővizet ciszternákba, betonhordókba gyűjtötték. Az ivóvízről naponta kellett gondoskodni.
Michelberger András így mesélt a régi időkről:
– Majdnem minden háznál volt ásott kút, de iható vizű már kevés akadt. Jó vizet adott az állomás közelében álló kerekes kút. Mi is oda jártunk, mert a Kleinhäusler környékén laktunk. A szódakészítők – Elsässerék, Konrádék – lajtos kocsival hordták. Erősebb férfiak egy vállra fektetett hosszú rúdon két vödröt is cipeltek. Iható vizű kút még volt a Kereszt utcában, aztán egy közkút volt a Bor utca végén. A Farkasréti utca lakói a „Katzen-Brunna” nevű kúthoz jártak. Néhány forrás is adott vizet a faluban, és a Kamaraerdőben. A Pistályon lévő forrásnál egy cső állt ki, ott mindig megtöltöttük a plucelt (korsót) hajnali órákban, a földekre menet. A vízhordás általában a nagyobb fiúgyerekek dolga volt. Apám barkácsolt egy kis húzós kocsit vasból, amin éppen elfért egy 10 literes tejeskanna. Azt a leleményes bátyámmal a lenti kútnál megtöltöttük, és behúztuk a kb.1 km-es úton. A gyárakba járó asszonyoknak kevés idejük volt, szívesen adtak 10 fillért egy vödör vízért. A háború alatt is kellett a víz. Akkor fiatal legényke voltam. Egy nyugodtabb időpontban két vödörrel elindultam, de pechemre egy orosz katona elkapott és arra utasított, hogy menjek a pincékhez a vödrökkel, borért. Ám egy óvatlan pillanatban, a vödröket hátra hagyva, megszöktem.
Az elhasznált, piszkos vizet sem lehetett a kifolyóba önteni. „Leselejtezett” zománcos vagy horganyzott vödörben vitték ki a fürdővizet, a mosogatóvizet az udvarra.
Ma már természetes mozdulattal kapcsoljuk fel a lámpát, ha szükséges. Még nincs száz éve, hogy ezt megtehetjük. Wifi sem volt? – döbbent meg az unokám. Nem bizony!
Az emberiség számára mindig fontos , alapvető szükséglet volt a fény birtoklása. A fáklyák, a gyertyák, mécsesek, a petróleumlámpák szolgáltatták hajdanában a világítást. A petróleumlámpa a villanyvilágítás bevezetése előtt, a 19. sz. utolsó évtizedeitől legszélesebb körben elterjedt lakásbéli, házkörüli világító eszköz volt. Több típusa alakult ki: asztalra állíthatók, falra akaszthatók, mennyezetre függeszthetők, ezekhez különféle lámpabúrákat is használtak. Az üvegeket – a cilindert – ajánlott volt mindig tisztán tartani, már csak a hatékonyabb világítás miatt.
A szabadban használható speciális petróleumlámpa a viharlámpa , amelynek csak felső részén volt levegőnyílása, így csak rendkívül erős szél olthatta ki a lángját. A petróleum gyúlékony anyag, ezért a lámpák használata elővigyázatosságot követelt. A viharlámpát leggyakrabban a lovas kocsik hátuljára akasztották a sötétedés után. Ott himbálózva jelezte, hogy egy lassan haladó jármű van az úton. Az autóforgalom megnövekedésével egy időben kötelezővé tették a használatát. Speciális üvege még forró állapotban is elviselte az esőt.
-Úgy emlékszem, hogy Budaörsre 1934-ben, vagy 36-ban vezették be a villanyt. –mesélte Michelberger András- A Károly király úti házunkba is bevezettették a szüleim, de akkor még a szomszédunkban ez nem történt meg ,mert bizony költséges volt.
A helytelenül használt petróleumlámpák sok tragédiát okoztak. A kifolyt és meggyulladt petróleumtól istállók, lakóházak váltak a tűz martalékává. A gyerekeket is óvták, hogy ne nyúljanak hozzá, mert az átforrósodott üveg komoly égési sebeket okozhatott.
Egy régi használati eszköz, ami nagyon fontos volt egykoron a mindennapokban, ma már csak egy dísztárgy.
s.k.
