Többször jártam már ott, de ezúttal azzal a szándékkal mentem az idős emberek közé, hogy megkérjem őket: meséljenek az életükről, mindennapjaikról, és kicsit arról is, hogy milyen emlékeket őriznek a gyerekkori karácsonyaikból.
Fél napot töltöttem velük. Körülültük a nagy ebédlőasztalt, én kérdeztem, és ők meséltek. Örömmel, lelkesen, sokszor a legapróbb részletekbe menően szinte mindenről, ami a régmúlt történéseiből megmaradt. Csak fél nap – és mennyi élménnyel lettem gazdagabb! Itt élnek ők közöttünk, velünk, észrevétlenül. Egyikük sem Budaörsön született, mindnyájukat a sors szeszélye hozta ide, és a véletlennek köszönhető egymásra találásuk is itt a klubban. Mind azt mondja: jó itt lenni, mert mi mindig testvéri szeretettel fordulunk egymás felé…
Nem kérdeztem az életkorukat, a teljes nevüket sem említem, hiszen ők is a keresztnevükön szólítják egymást: Piroska, Zsóka, Terike, Évike, Erzsike, Gizike, Margitka és így tovább. Tizenegy név, tizenegy igaz ember. Szépkorúak valamennyien, akik itt töltik a délelőttjüket, néhányuk, akiket autó vagy valamelyik családtag hoz és visz haza, még a délutánjaikat is. Minden olyan, mintha egy igazi, régimódi kisváros polgári klubjában lennénk. Beszélgetnek, mesélnek egymásnak mindenféle történeteket, néha jókat nevetnek, mindig elmondják, ha itt fáj, ott fáj, egymás születésnapjait is megülik és természetesen az örömeiket sem hallgatják el. Sok minden szóba kerül ilyenkor: titkok, vágyak, szomorkás és mosolygós történetek. Sorban, egymás után, most nekem mesélnek.
PIROSKA
Legyen ő az első, bemutatkozásban és a beszélgetésben is, hiszen őt láttam meg elsőként a bejárati ajtó mellett egy székre huppanni. -Nem visz tovább a lábam, kell a segítség… – mondja. – Nem bírok már annyit menni, amennyit szeretnék. Egyszer csak kifulladok, és nincs erőm… Piroska gyönyörű, „vazsmegyei” tájszólással formálja a szavakat. – Vasvártól hat kilométernyire, egy kis faluban születtem. Ott jártam elemei iskolába, majd apám a domonkosokhoz vitt a polgáriba. A tanító javallotta neki, hogy jó eszű a Piroska, ne sajnálja tőle azt a négy esztendőt! Így aztán kijárhattam az iskolát. Még önképzőköri elnöknek is megválasztottak ott. Folyton nekem kellett szavalnom, mert közülünk senki nem fogadta el a verset, úgy, ahogy én. A lányok azt mondták az iskolában, hogy ők ilyen hiábavalósággal nem töltik az idejüket. Én meg annyira szerettem a verseket olvasni, meg kívülről megtanulni és elszavalni, nekem az egy cseppet sem volt teher, sőt! Egyik osztálytársam azt mondta, hogy ő úgyis orvos lesz, minek kéne neki verset szavalni. Hát az is lett belőle! Mert évekkel később, amikor a gyermekemet Pestre kellett vinni a kórházba, ott összetalálkoztam vele és már ott orvosolta a betegeket. A vasvári polgáriba biciklivel jártam, télen meg gyalog. Szerencsére volt jó erős csizmám. Az öcsémmel együtt jártunk be a városba, sokszor a nagy hóban én vittem az ölemben. Én két csípőficamos testvér közé születtem. A nővérem három évvel volt idősebb nálam, ő is odajárt polgáriba, majd utána varrni tanult egy szalonban. Az öcsém lábát megoperálták, de hiába, utána már csak rosszabb lett. Négyéves volt, amikor a nővéremmel együtt mi ketten tanítottuk őt újra járni. Nagy bánata volt az a szüleimnek, hogy két hibás gyermekük született. De jó tanulók voltak ők is, akárcsak én, és bizony még dolgozni is tudtak valamennyit a házban vagy a ház körül. Ők szerencsére nagyon magabiztosak voltak, úgy nőttek fel, hogy nem akarták tudomásul venni, hogy hibásak. Mindent akartak csinálni, amit az egészségesek… Végül is úgy hozta a sors, hogy nekem nem lett semmi tanult szakmám. Rám hárult a család gondozása, az uram családját, meg az enyémet, meg a testvéreimet is én láttam el, én istápoltam. Mindig azt mondom, ha kérdezik, hogy én voltaképpen a semmiből éltem. Volt nagy kertünk, volt veteményes, a főzeléknek való mindig megtermett, csirkéink is voltak, disznót is vágtunk minden évben. Olykor ruhára, cipőre is jutott. Mi, a mai öregek, bizony csak öregségünkre kászálódtunk ki a szegénységből…
– Az én családom már nagyon várta, hogy mikor növök meg akkorára, hogy segíteni tudjak én is a házban meg a ház körül. Ott nagyon köllött a gyermek segítsége is a családban, mindjárt befogtak bennünket is valamire. Először is abrakot kellett készíteni a szervasmarháknak, mert azoknak télen is enni kellett. Silót tettünk el mély gödörbe, szecskavágóval vágták a férfiak és dobálták bele, mi gyerekek meg jól betapostuk…
Piroska mondta volna tovább, de megkíséreltem egy kissé a karácsony irányba hajlítani a mese fonalát: halljunk azért valamit a karácsonyról is! Akkor mi volt? Az mégiscsak egy nagy ünnep faluhelyen is!
-Karácsony előtt sokat böjtöltünk – folytatta Piroska. – Böjtbe csak szárított gyümölcsöket szabadott enni, megfőzve. Esténként a tollfosztóknak is azt kínáltuk, amikor mi voltunk soron. Mert a lányok összeültek téli estéken, hisz meg kellett fosztaniuk a tollat a dunyhába, a kelengyéjükhöz. Nekünk karácsonyfánk is volt, a kertből választottunk mindig egy fát. Szaloncukrot akkor nem lehetett kapni, ezért mi magunk csináltunk és becsomagoltuk a régi papírba, tavalyiba, azelőttibe. Szerettük a mesét, minden gyerek kapott mesekönyvet, és az ének is mindig megvolt. Katolikus család voltunk, és én már három-négy éves koromban jártam hittanra, harmadik osztályban voltam elsőáldozó a szomszéd faluban. Nem szerettem a pap prédikációját, mert nagyon hangosan kiabált. Öreg pap volt, és azt hitte, hogy mi nem halljuk meg, amit mond. De hallottunk mi jól, nem kellett volna kiabálnia… Ott voltunk mindig az éjféli misén is.
Másnap a böjt után volt-e valami finomság az asztalon? – kérdeztem. – Édesanyám nem főzött ilyenkor sem mást, azt tette az asztalra, amit szokott. De ilyenkor disznóvágás után azért jól el voltunk telve a hússal. A faluban mindenki segített a másiknak, vitte a kóstolót a szomszédoknak, s mikor ők vágtak, mi is kaptunk. Ott még a házakat is közösen építették. Megvolt a faluban az a kölcsönösség, ami ma már nincs. Nagy volt a szegénység mifelénk, pláne akkor, amikor a férfiakat elvitték katonának. Az asszonyok maguk gazdálkodtak, a fronton lévő férfiak mindig megírták az asszonyaiknak, hogy mikor mit kell csinálni…
ZSÓKA
Piroska után a mellette ülő Zsókát kérdeztem, hogy ő talán budaörsi születésű-e? Rázta a fejét: nem, dehogy, ő csak négy éve lett budaörsi polgár. A Mátra aljáról, Gyöngyösről költözött ide. -Otthagytam az otthonom, és jöttem a gyerekeim után… Itt él az öcsém is, más rokonom nekem már nincs – mondja kicsit szomorkásan. Zsóka Gyöngyöstől 15 kilométerre, Vámosgyörkön nőtt fel, csak miután férjhez ment, akkor költöztek Gyöngyösre a párjával. Szépen éltünk egymással, felneveltük a gyerekeinket. Aztán meghalt a férjem és meghaltak a szüleim is, és egy idő után éreztem, hogy nekem már nincs itt semmi keresnivalóm: elmegyek a városból a rég elköltözött enyéim után. És a gondolatot tett követte: négy évvel ezelőtt örökre hátat fordítottam Gyöngyösnek, és vettem egy lakást a budaörsi lakótelepen. Sikerült Budaörsön, az öcsémék közelében venni egy lakást. Megnyugtató, hogy itt vannak a közelemben. Ő még dolgozgat a nyugdíja mellett, de én már abbahagytam a kenyérkeresést. Sok éven át keményen dolgoztam élelmiszerkereskedelemben, mert ezt a szakmát tanultam ki és szerettem csinálni. De végül egy óvodában kötöttem ki, ahol a konyhán dolgoztam, onnan mentem aztán nyugdíjba. A nyugdíj előtti utolsó évem már anyukám gondozásával telt, mellette kellett lennem állandóan, ugyanis szegény édesanyám agyvérzést kapott és lebénult. Mehettek volna apámmal szociális otthonba, az öcsémék azt is felajánlották, hogy állandó gondozót fogadnak melléjük, de ő inkább engem választott… Az ideköltözésem utáni első évben még nem jártam a klubba, de három esztendeje én is a törzstagok közé számítok. Nem volt jó egyedül lenni otthon, ráadásul egy olyan helyen, hol sokáig még nagyon idegenül éreztem magam. Itt legalább nem a négy fal között ülve és a tévét bámulva töltöm a napjaimat. Itt jó a társaság, finom az ebéd, kedvesek azok az emberek, akiktől segítséget és törődést kapunk, télen jó melegben vagyunk, nyáron meg ott van a kert is. Nagyon jól érzem magam itt azok között az emberek között, akiket már közelről ismerek és szeretek.
Zsókának is a legszebb gyerekkori emlékei közé tartoznak a családdal együtt töltött karácsonyok.
– Szegény édesapám soha nem engedte, hogy mi segíthessünk a fa feldíszítésében, és az ünnepen nekünk nem volt szabad szomorú dolgokról beszélni. Mi még nagyobb korunkban is hittünk abban, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza, én legjobban a mesekönyveknek örültem leginkább, még nagylányként is csak meséket olvastam. A közös éneklés volt a legszebb a karácsonyban. Mi mindig készítettünk egymásnak ajándékokat, leginkább harisnyákat kötöttünk. Az iskolában is megünnepeltük a karácsonyt, szavaltunk, énekeltünk. Az első két osztályban még a fehér fátyolos apácák tanítottak bennünket.
Zsóka szavait a többiek érkezése szakította meg. Egymás után érkezik Évike, Erzsike és Terike. Őket minden reggel az „önkormányzati taxi” szedi össze, és délután is hazafuvarozzák őket. Lekabátoznak, bemutatkozunk, és mikor leülnek megszokott helyükre, már Ágika is ott van köztünk egy kanna jó aromájú, forró teával. Míg töltögeti a teát, gyorsan megsúgom olvasóinknak, hogy Ágika ennek a klubnak a lelke, mindenki készséges segítője. Szemmel tart, figyel mindenkit, kérés nélkül is segít, készségesen, tapintatosan, mindig olyan finom, soha nem tolakodó szeretettel…
Zsóka egyszer csak be is kiabál jó hangosan, hogy mindenki hallja: „Mi az Ágikáért járunk ide!” Nagyon egyek abban is ezek a hölgyek és urak, hogy szeretnek társasjátékozni, dominózni, beszélgetni, sőt olykor énekelgetni is. És valamennyien rajonganak a Nők Lapjáért, amit egy jó embertől kapnak, ő megveszi, kiolvassa, továbbadja és aztán kézről kézre jár…
Közben Ágika súgja a fülembe, hogy kénytelenek leszünk megszakítani majd a beszélgetést, mert ebéd előtt még a gyógytornászt is várják, amit semmiképp nem lehet nélkülözni: a heti egyszeri tornaórát mindenki repesve várja. Így adódott, hogy később –akarva-akaratlan – jómagam is lelkesen végighajolgattam velük a gyakorlatokat. De előtte még jócskán volt idő, hogy szünet nélkül folytassuk a megkezdett diskurzust. Évike ült a bal oldalamon, ő következett.
ÉVIKE
Kiderült, hogy Évike a Jászságban élő jász családok egyikének a leszármazottja. Tudni kell, hogy a jászok évszázadokon át összetartó, zárt közösségben éltek hazánkban. A 13. században a kunokkal együtt telepedtek le az Alföldön, földművelő, iparűző, szorgalmas népek voltak, sokszor magyarabbak is a magyaroknál… A távolra költözött, külföldön élő jászok még ma is hazajönnek a jászok évente megrendezett nagy ünnepére. Évikének két testvére volt, de már csak ő maradt egyedül hármuk közül. -Jászárokszálláson nevelkedtünk a nővéreimmel és már nagylányként, tizenkilenc évesen költöztünk Budaörsre. Ma már elmondhatom, hogy nem jószántunkból. Most már bevallhatom, hisz nincs mitől félni, hogy mi tulajdonképpen a téesz elől menekültünk ide. Nem akartunk bemenni semmiképp a téeszbe, de a mi falunkban olyannyira megfélemlítettek mindenkit, olyan erőszakkal kényszerítettek, hogy inkább otthagytunk mindent és mindenkit. Hogy miért éppen Budaörsre vitt az utunk, azt már nem tudnám megmondani. Talán egy szomszédunk a faluból már itt volt, és ő ajánlotta a szüleimnek ezt a helyet. Meglehet. Persze senkinek nem mondtuk el akkor a faluban, még a szomszédainknak sem az igazságot, hogy ez a költözés inkább menekülés. Vettünk itt egy öreg házat, akkoriban nagyon olcsón adták el a kifosztott, lelakott sváb házakat. A miénk épp egy hídra volt ráépítve. Néha elnézek arrafelé, még áll a ház, nem bontották le.
Itt belekérdeztem Évike szavaiba: vajon ezt a történetet már megosztotta itteni barátaival? Hát persze, hogy megosztotta, köztük már nincsenek titkok. Itt már mindenki elmondott magáról mindent. Nem tudom, hogy ekkor melyikük mondta ki azt, hogy „Mi már úgy vagyunk itt együtt, mint egy nagy család. Mintha a testvérei lennénk egymásnak…”
-A mi édesapánk nem engedte soha, hogy a gyerekei segítsenek neki a karácsonyfa felállításában vagy feldíszítésében. Ez az ő reszortja, az ő privilégiuma volt. Azt sem szívelte, ha szomorú dolgokról kezdtünk beszélni az ünnepen. Mi már nagyok voltunk, de még mindig hittük, hogy a Jézuska ajándéka az, ami a karácsonyfa alatt lapult… Mert mindig kaptunk valami kis ajándékot. Mesekönyveket, meg flórharisnyákat, harisnyakötőket. Én sokáig maradtam gyerek, még tizenkilenc évesen is meséket olvastam… Az első két évben, amikor még a fehér fátyolos apácákhoz jártunk iskolába Jászberénybe, ott is megünnepeltük a karácsonyt. Énekeltünk, szavaltunk. És én mindig szerettem szerepelni…
ERZSIKE
Ő kapott szót Évike után, és hamar kiderült, hogy ő is a Mátra közeléből keveredett Budaörsre. Az Aggteleki Cseppkőbarlangtól alig 15 kilométerre, Szil faluban született és nevelkedett. – Édesapám volt a falu cipészmestere, az ő kevéske keresetéből éltünk békében, szeretetben. De szegény édesanyánk harminckét éves korában meghalt, így árván maradtunk a testvéremmel. Már nagylány voltam akkor, amikor kétéves özvegység után apánk újra nősült. Egy nála hat évvel fiatalabb leányt vett feleségül. Ebből a házasságból négy féltestvérünk született, így lett nyolctagú a családunk. Nekem már a nyolcadik osztály befejezése után el kellett mennem hazulról, mert nem tudott annyi pénzt keresni az édesapám, hogy eltarthassa a nagyobbakat. Szegény volt a falu is, akárcsak mi, ő csak ilyen-olyan javításokat, sarkalást, talpalást vállalhatott, abból meg csak nehezen lehetett megélni. Miskolcon egy családnál kezdtem dolgozni – Erzsike büszkén úgy mondja: én voltam ott a házvezető. – Két éven át főztem, mostam, takarítottam, minden háztartási munkát elvégeztem és még a két gyermeket is őriztem. Egy összecsukható ágyon aludtam a konyhában, mert csak két szoba volt a lakásban és másutt nem jutott hely. Valami fontos beosztása volt az asszonynak is és a férjének is. Valahogy szegről-végről egy kicsit rokonok is lettünk. Én ezt a munkát a mostohaanyámtól vettem át, ő két éven át ott dolgozott náluk és akkor a keresztanyja lett az egyik gyereknek. Nagyon komisz gyerek volt ott a kisfiú. Képes volt teleszórni gombostűvel a teknőt, amiben mostam a ruháikat és össze-vissza szúrta a kezeimet. Egy idő után aztán elegem lett az egészből, és otthagytam őket, elmentem egy miskolci gyárba dolgozni. Csak kézbesítőnek vettek fel, mert még nem voltam tizennyolc éves. Aztán férjhez mentem és bekerültem egy krasznokvajdai nagygazda családba. Harminc hold földjük volt, kuláknak számítottak. Akkor már nagy volt a szorongatás, és nem is győzték megművelni a földeket, a kivetett adókat sem tudták fizetni. Így aztán minket is idevetett a sors Budaörsre. Az anyósomékkal együtt költöztünk be egy régi sváb házba, amit megvettünk. Ebben lakom ma is a sógornőmmel. Mama mindig úgy akarta, hogy együtt maradjon a család, a három fia, meg a leánya.
-Kislánykoromban szegényes karácsonyunk volt. Csak apám keresetéből éltünk, ami, mint már említettem, nem volt elég. De mindig volt borókafenyő karácsonyfánk, amit apánk vágott az erdőben. A boróka volt akkoriban a szegények karácsonyfája. Felakasztottuk a gerendára, ott lógott Vízkeresztig. Szép volt, szerettük az illatát. Legtöbbször a kenyér héját csomagoltuk be ezüstpapírba, ezzel díszítettük valahogy a lelógó ágakat. De volt fonott fehér kalácsunk és mákos bejgli is az asztalon. Hízott libát sütöttünk karácsonykor és a nagy nap reggelén a sült libamáj volt a reggeli. Ajándékozás nem volt, csak a kicsik kaptak néha ezt, azt. Később, amikor már az anyósomékkal együtt éltünk, karácsony előtt többnyire vettünk egy jókora disznót, levágtuk, feldolgoztuk, és így mindig megvolt a pecsenye. Nagyon vallásosak voltak a férjem szülei és nem igazán örültek annak sem, hogy a fiúk engem választott feleségnek, egy szegény leányt, aki ráadásul még csak nem is katolikus, hanem református. De az ő kérésükre az esküvőnk után áttértem a katolikus hitre. Ma is nagy a család, nem csak unokáim, hanem már dédunokáim is vannak. Mikor együtt vagyunk, tizenöten ülünk az asztal körül…
TERIKE
Valahogy nehezen szólalt meg Terike, aki szemben ült velem, mert már nem hall jól. De amikor megnyugtattam, hogy én is ezzel a hibával küszködök, mégiscsak megeredt a nyelve. Ő is Vas megye szülötte, akárcsak Piroska. – Mártonfa a falu neve, ahol születtem és felnőttem – mondta -, ez a kis falucska Sárvárhoz van közel. Nagyon szegények voltunk, nyolcan voltunk testvérek. Heten már meghaltak, csak én vagyok még életben közülünk. Mikor már nagyobb lányka lettem, egy nyáron Érden nyaraltattam azt a két kis zsidó gyereket, akiknek a pesztonkája voltam. Ott ismertem meg a későbbi férjemmel, akivel 1952-ben összeházasodtunk. Egy ideig Érden, együtt a szüleivel. A család korábban Budaörsön élt, nem voltak svábok, ők is csak ide sodródtak valamiképpen. Itt volt a férjemnek egy kis silány háza, később abba költöztünk be. Így ragadtam végleg Budaörsön. Két fiunk született, egyikük most jön haza Amerikából. Ünnepséget akarnak szervezni nekem, közeleg a születésnapom. Hát ennyi, amit el tudok mondani az életemről…
-A karácsonyról még annyit, hogy az édesapámnak volt egy húga, akinek nem volt saját gyermeke, de a férjével együtt ők minden szeretetüket ránk pazarolták. Húsvétkor is, karácsonykor is mindig ajándékcsomagokkal megrakodva érkeztek közénk. Mind a nyolc gyereknek hoztak ajándékot. Akkor még nem láttunk narancsot soha, de ők egyik karácsonykor azt is hoztak nekünk. Amikor szeretett nagynénénk váratlanul meghalt ötven évesen, nagyon megsirattuk, mert bizony vége lett a jó világnak… Édesanyám viszont mindig valami kedves dologgal örvendeztetett meg bennünket karácsonykor. Volt, amikor a macska lábát bemártotta a sárba és mutatta, hogy az ott a szamár lábnyoma! Annak a hátán jött hozzánk a Jézuska! És emlékszem, mikor odatette az asztal sarkára a kendővel letakart kalácsot, aztán lehúzta a kendőt, és mutatta: „Látjátok, hogy le van törve a kalács sarka? A Jézuska evett belőle!” Anyánk nagyon vallásos asszony volt. Volt a házunkban egy sarok, ahol minden gyereknek volt egy kis sámlija. Azokra mi félkörben leültünk, és édesanyám mesélt nekünk. Emlékszem egy régi énekre is, amit mindig eldanoltuk, valahogy úgy szólt – és Terike már bele is fogott az éneklésbe: „Bárcsak előbb felébredtem volna, A kis Jézuskát megláthattam volna, Már megcsendült a fülemben az angyal mondása, Ma született a kis Jézus Betlehemben, Barmok jászolába…”.
Öreg vagyok már, egyedül maradtam, de amióta ide járok, nem érzem magamat magányosnak. Jó itt a klubban együtt lenni fogadott testvéreimmel…
R.V. (folytatjuk)
