MARGITKA
Bizony sokáig és türelmesen várt Margitka, amíg övé lett a szó, de látszott, hogy nagy figyelemmel hallgatja a többiek meséit. Neki új volt mindenki története, ő még kezdőnek érzi magát a „klubban”. Tiszaroffon született, négy lány és egy fiú élt együtt a nagy családban. A szüleinek nem volt se földje, se pénze, napszámba jártak dolgozni, abból éltek. – Karácsonykor mi csak néhány fenyőágat hoztunk az erdőből, ez volt minden, ami a karácsonyra emlékeztetett… Sokat kellett dolgoznom egész életemben. Fiatalon férjhez mentem, de sajnos nem született gyermekem. Ám a mi az asztalunkon már mindig ott volt a karácsonyfa, nem igazi lucfenyő, csak valami utánzat, de a férjem mindig megajándékozott valamivel. Egyszer egy igazi nagyon szép nyakláncot kaptam tőle… Most már mindennek vége van, amióta egyedül vagyok, csak szomorkodom. De ez nem egészen igaz, mert most már sokkal jobb, hogy eljárok ide. És van egy eltartóm is, egy kedves fiatalasszony, aki a férjével együtt törődik velem, gondomat viselik. Így aztán nem leszek egyedül, velük töltöm majd a karácsonyt.
GIZIKE
Ma kicsit később érkezett Gizike a többieknél, de a tornáról ő sem akart lemaradni. Talán a jelenlevők közül ő a legfrissebb tagja a klubnak, de szívesen megnyílik a többiek előtt. Kárpátalján született, azon a földön, ami évszázadokon át, egészen az első világháborúig Magyarországhoz tartozott, majd a cseheknek ítélték, néhány rövid ideig ismét Magyarországé lett, de a második nagy osztozkodás során a Nagy Testvér már rátette a kezét, a Szovjetunióhoz csatolták, mígnem Ukrajna önállósodásával ma az ukránoké ez a terület. – Én akkor még nem voltam a világon – mondja Gizike. Magyar családba születtem, nem is igen tanultam meg ukránul. Oroszul jól beszéltem, de lassan azt is elfelejtem, hiszen már harminc éve Magyarországon élek. Nem volt a családunk gazdag, de szegény sem, inkább a középréteghez tartoztunk. Főiskolai és egyetemi tanulmányaimat magánúton végeztem, miközben egy cipőgyárban vállaltam munkát. Magyar férfihez mentem férjhez harminckilenc éves koromban, így lett második otthonom Budaörsön.
Kárpátalján a karácsony mindig hatalmas élmény volt, különösen gyerekkoromban. Nagyon összetartók az ott élő magyarok, de minden utcában együtt ünnepelték a karácsonyt az ukránok és a magyarok. Két testvéremmel mi mindig együtt díszítettük fel a karácsonyfát, miközben anyukánk buzgón főzte a szaloncukrot. Amikor már fel volt öltöztetve a fa, édesapánk a nagy hóban szánkóval húzott el minket a nagymamánk házához, eközben látogatott meg minket otthon a Jézuska az ajándékokkal… Én csak fehér karácsonyokra emlékezem, mindig minden háztető, az utcák is fehéren ragyogtak. Nagymamáméknál jött össze mindig a család, neki nagy háza volt, sok szobával. Én voltam mindig a színésznő a családban, folyton szavaltam, énekeltem. Szokás volt, hogy szenteste eljártak a szomszédok egymáshoz kántálni. Mindenhol terített asztal várta a vendégeket, ettek, ittak, beszélgettek, részegen soha nem láttam ott senkit. És utána együtt vonultak a családok a templomba, az éjféli misére…
OLGA
Ha választanom kellene, hogy a beszélgetésünk során hallott falunevek közül melyik a legszebb, nehezen tudnék választani. De amikor Olgára került a sor és kimondta, hogy ő a Nyírség legészakibb részén, a Tisza mellett, Eperjeskén született, ez a kedves falunév azért megdobogtatta szívemet. Olga ötgyerekes nagycsaládban nőtt fel, és büszke rá, hogy a nővére már betöltötte kilencvenkettedik életévét. – Nekünk mindig volt karácsonyfánk. Ha más nem, akkor egy faágat akasztottunk fel a gerendára. Néha mi is főztük a szaloncukrot, megvolt a recept, meg a megőrzött papírok is hozzá. De arra nem emlékszem, hogy valaha is lett volna ajándék is a fa alatt… Édesanyám folyvást dolgozott, font és szőtt, és mi meg morzsoltuk a kukoricát. Nekünk kellett felpakolni is a csutkákat, mindig négyet egymásra, nehogy összedőljön. Földes szobánk volt, és karácsony előtt volt nagytakarítás, mert a Jézuskát tiszta szobában illett fogadni. Egy egész kemencére való mákos és diós kalácsot sütött mindig az édesanyám, vagy öt-hat óriási tepsi tele volt kaláccsal. Eperjeske református falu, és szenteste mindig kántálni mentünk. Az utcánkban minden ablak előtt megálltunk és énekeltük, hogy „Békesség szálljon a házra, annak minden lakójára…”. De mire kijött a gazdasszony, többnyire mi már messze jártunk tőle. Karácsony harmadik napján, Aprószentek ünnepén jött a „popsizás”, jó nagy fűzfabotokkal megcsapkodták ilyenkor a lányokat a fiúk, majd a nagy sikítozás után jött a gazda, hogy egy korty pálinkával megkínálja a legényeket…
MÁRTIKA
Mindvégig ott ült közöttünk szinte mozdulatlanul, örökös szelíd mosollyal az ajkán Mártika, akit a férje hoz be reggelenként és visz haza magával ebéd után. Érezni minden mozdulatán – ahogy lesegíti a kabátot a feleségéről, ahogy leülteti őt, ahogy simogatással búcsúzik tőle -, hogy szívbéli szolgálat az övé, nem teher. Mártika itt tölti a délelőttöket, együtt a többiekkel. Ha valaki feláll, megsimogatja. És mindenki rámosolyog, mielőtt leül. Ő is ide tartozik, őt is szeretet veszi körül.
Aztán mégiscsak eljött az ideje, amikor meg kellett szakítanunk a beszélgetést, mert megérkezett Ágica, a gyógytornász. A heti tornaóra a klubban a legnélkülözhetetlenebb dolgok egyike. És nincs mese, Ágicának tartania kell magát az ide rendelt időhöz. Ágica kisbabát vár, de egyre gömbölyödő pocakja ellenére hetente egyszer még mindig jön és jön rendületlenül, hogy újra és újra segítsen megmozgatni az urak és hölgyek fájó tagjait. Mire vége lett a tornának, és az ebéd még váratott magára, sikerült ott folytatnunk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
ANDRÁS
Megint csak egy jász. Ő András, egy nagyon magas, szakállas, jó kiállású jászkiséri férfiú, aki nemrég ült csak közénk, a tornaórára érkezett, de az ebédet is itt szokta elfogyasztani „családi körben”. Húsz éven át élt egy tanyán, egy szép házban a szüleivel és a négy testvérével. A vasút közelében volt a házuk, jó szomszédaik voltak, akikkel összejártak, és mindenben számíthattak egymás segítségére. A karácsonyt is együtt ünnepelték. Utána rendszerint még útnak eredtek, meglátogatták ilyenkor az édesanyjuk Boldogházán élő rokonait is. – A kertünkben nőttek fenyőfák, mindig kivágtunk egyet magunknak, de néha még a kint maradtakat is feldíszítgettük, ha úgy hozta a kedvünk. Innen jártunk az iskolába, jó messzire. Ha nagy volt a sár, akkor a vasúti sínek közt tapostuk a havat. Nagyon összetartó család volt a miénk. Később, amikor már nagyobbak lettünk, beköltözött az egész család Jászkisérre. Mikor eljött az ideje, megnősültem. Egy fiam van, aki még nem alapított családot. Már jó ideje én is magányosan élek, de karácsonykor azért most sem leszek egyedül. A húgommal és az ő gyerekeivel töltöm a karácsonyi ünnepeket.
AMBRUS ANDRÁS
És végül, már csak az ebéd elfogyasztása után Ambrus András bátyámmal is leültünk, hogy őt, Budaörs egyik legismertebb és legszeretettebb emberét is szóra bírjam. Ő az, akinek regényes életét önéletrajzi kötetéből már sokan ismerik városunkban, de Andrást színészként is sokan ismerik itt mifelénk. Most lépett be a kilencvenötödik életévébe, de még fejből szavalja kedvenc verseit. Most őt csak a gyerekkori karácsonyi emlékeiről kérdeztem. – Nálunk mindig izgalmas és mozgalmas, de ugyanakkor mégis egyszerű, szerény volt a karácsony. Mindenki igyekezett valami személyes ajándékot kigondolni a család tagjainak. A fáért mindig kimentünk az erdőre, akkor még 50 holdnyi saját tulajdonú erdőbirtokunk volt. Kivágtunk négyet vagy ötöt a szebbikekből, hazavittük, megtámasztottuk mindet a kerítésre, akkor anyánk kijött, kiválasztotta a legszebbiket, a többit elajándékoztuk. Kilencen éltünk a családban: egy bátyám volt, öt nővérem és a szüleink. A lányok kesztyűket, karmantyúkat, harisnyákat, sálakat kötöttek nekünk, meg apánknak. Az én szülőfalumban, Gyergyóalfaluban mindig hideg telek voltak, néha 40 fokos hideget is mértek arrafelé. De aztán jött a háború, ami sok mindent felborított, ami addig ép volt, és nagy lett a szegénység is. Még gyufát sem lehetett kapni. Minden férfiember zsebében ott lapult a tapló, a kovakő és az acél, hogy bármikor elővehesse, ha a szükség úgy hozza, vagy ha rá akar gyújtani. Akkoriban még csillagszórót is házilag csináltunk. Arasznyi huzaldarabkákat belemártottunk fölhevített szurokba, majd meghempergettük fémreszelékbe. Ezeket aztán meg lehetett gyújtani. Este körülálltuk a karácsonyfát és énekeltünk. Rá is zendített András bátyám az egyikre, ami így szólt: „Pásztorok keljünk fel, Hamar induljunk el, Betlehem városába, Rongyos istállócskába, Siessünk, ne késsünk, Hogy még ezen éjjel ottan lehessünk…” Gyerekként jártunk betlehemezni is. Három-négy gyerek összeverődött, és jártuk a házakat, vittük a kezünkben a kis istállót, benne a Jézuskát, eljátszottuk a történetet, majd a végén azt mondtuk, hogy most pedig „Virágozzon a csengettyű feneke!” Akkor megfordítottuk a csöngettyűt, úgy nyújtottuk a gazda elé, várva, hogy csurranjon, cseppenjen bele néhány fillér. A végén aztán elosztottuk egymás közt, ami összejött… Persze mindig a gazdagabb házakhoz igyekeztünk elsőként. De nem csak mi, hanem a faluban összeálló többi kis csapat is. Néha hárman is összejöttünk egy-egy háznál egy időben. Hogy ki menjen be a házba, azt csak komoly harc árán lehetett eldönteni: amelyik csapat kapitánya legyőzte a másik kettőt, az lett a nyerő. A többiek mehettek tovább… Karácsony harmadnapján sem maradtunk tétlenek, ezen a napon botoztunk. Fűzfaágakból fontunk botocskát, és jól megbotoztuk a falu lányait. Az apák köszönetként egy kis pálinkával is megkínáltak minket …
Néhány nap múltán ismét ott voltam közöttük. A nagy szoba feldíszítve, az asztal roskadásig tele finomságokkal, csokikkal, szaloncukorral, a karácsonyfán villogtak a fények, így várták Vattamány Sándor atyát, a város egyetlen görög katolikus parókusát, hat gyermek édesapját, aki már nem először jött közéjük, hogy ismét elmesélje Jézus fogantatásának, születésének és dicsőítésének történetét. Elhozta magával ismét annak a csodálatos ikonnak a másolatát, ami már tavaly is itt volt vele, és amely képekben meséli el a szent éjszaka történéseit. És mielőtt az ajándékokat kiosztották volna, a közös éneklés örömével a szívemben elindultam haza.
Áldott, békés karácsonyt és jó egészséget kívánunk minden Budaörsön élő embernek. Elsőként azoknak, akik rendszeresen és szívesen olvasnak minket, figyelnek ránk, és azoknak a leendő olvasóinknak is, akik majd csak ezután fogják gyarapítani a minalunk.hu internetes újságunkat kedvelők táborát.
R. V.
