A 2021-es Év vadvirága kezdeményezés keretében a mezőgazdasági területek, kiemelten a szántók kiterjedésének és használatának biológiai sokféleségre gyakorolt hatásaira hívta fel a figyelmet a mozgalom hétfős kuratóriuma, valamint partnerükként a Vadonlesők Közössége és a Magyar Biológiai Társaság.
A 2021-es Év Vadvirága szavazásra három olyan növényfajt választottak jelöltnek, amelyek szántókhoz, mezőgazdasági területekhez, vagy azokkal szomszédos élőhelyekhez kötődnek, gyakran a szántók melletti mezsgyékben vagy szántól mélyebb vizesebb foltjaiban fordulnak elő– tájékoztattak a szervezők a szavazás kezdete előtt.
A három jelölt a bíborfekete hagyma, a vetési konkoly és a pici egérfarkfű voltak. A nyertes a konkoly lett.
Vetési konkoly
Eredetileg a Földközi-tenger mellékéről származó, felálló szárú, egyéves növény. Vetések, főként kalászosok egykor közönséges, ma ritka és védett növényfaja. A faj magja tömegében és méretében annyira hasonlított a búzáéra, hogy a hagyományos magtisztító eljárásokkal nem lehetett attól elválasztani, így előfordult, hogy a lisztbe darálták és a kenyeret kékre festette. A fokozódó vegyszerhasználat során megritkult és 1993-ban – első gyomnövényként – védetté nyilvánították. A kisparcellás, háztáji gazdálkodás visszaszorulásával napjainkra a legtöbb szántóról eltűnt.
Meglepődtem ezen a választáson, ugyanis a konkoly az ember számára káros növényként élt a tudatomban. A védett növény mérgező, ugyanakkor a köztudatban már igen régóta benne van mondásokban, szólásokban. Pl:
Aki konkolyt hint mások közé, az a veszekedés magját szórja el.
Nincsen búza konkoly nélkül.
Búzát vetett, konkolyt aratott.
Konkolyt a búzától, vétket a világból kiirtani nem lehet.
Egy leírás szerint:A konkoly egy olyan fűféle, ami egészen magasra (akár 70 cm-re is) megnő. Ma is létező növény, ami hasonlít a búzához. Különösen a levelei ugyanolyanok. Csak akkor lehet a két növényt megkülönböztetni egymástól, amikor termést hoznak. Míg a búzából ételt készítenek, addig a konkoly magja mérget tartalmaz, akár görcsöket és halált is okozhat. Napjainkban a háziállatokra jelent nagy veszélyt a konkoly, mert megehetik a gyomot.
Bibliában is olvashatunk a konkolyról: „ Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. Amikor a vetés szárba szökkent, és kezdett kalászt hozni, látható lett a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt mondták neki: Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Honnan került hát bele a konkoly? Ő pedig így felelt: Valamelyik ellenségem tette ezt! A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe!”
Egy különös hangulatú novellát ajánlok az Olvasó figyelmébe, ami a konkolyról szól, más megközelítésben. Írója Török Sophie (Tanner Ilona-Babits Mihály felesége):
A föld az Istené
Hosszú napok óta most először jelent meg a Kertész a veteményes ágyak előtt.
Kora reggel volt még, ferdén és mélyen dűltek az árnyékok s a harmat oly dúsan verte ki a növényzetet, mint felhevült embert az izzadság.
Már szeptemberbe hajlott az év, hűvös és lankadt idő; a káposzták óriásra hízva guggoltak, öntelt karalábék fás szárakon, súlyos, vérszínű paradicsomok, lehúzva magukkal még a kevély karót is. De csönd volt, álmos és fájdalmas mozdulatlanság, a föld süketen s fáradtan tűrte magán a gyümölccsé terhesült vegetációt. A zöld szín megfakult a nagy Palettán, üdeségét rikoltó hervadás váltotta fel – öreg unalom ült a kerten, már nem remegtek eleven magocskák a sejtelmes föld alatt.
Gyom is gyérebben nőtt s erejét vesztve a folytonos üldözésben. Ösztövér kákics bújt a gulliveri tök sátorlevele alatt – óh, tavaszi édes napok! – mikor a nyápic sóska mellett ő volt az elnyomó hatalom!
Persze benn a földben vastag és mély gyökereket rejtegetett, de kívül oly apró és gyámoltalan levélkékkel ült a nap alatt, mintha mondaná: ne bántsátok ártalmatlan gyenge életemet!
De már nem is az életért folyt a harc, mit ért már az élet? Letűnve a mézes pillék és bódult virágok ideje. A pusztuló kert felett egy utolsó ösztön ereje lihegett: védeni a magocskákba zárt jövendőt! Sok magot érlelni, sok magot elszórni! S még azontúl is remegni érte: hol ver gyökeret, új életért, új küzdelemért.
S a jajgatás, mi a Kertész ásója nyomán tört, fájdalmasabb volt a tavaszi sikolynál, mert borzasztó sors bimbófejjel pusztulni el, de rettenetesebb ébredező magokkal letörni.
De a Kertész semmiről sem tudott, vagy semmivel sem törődött; kalapját mélyen ráhúzva sötét arcára, dühödten vagdalta a gyomot. A vadhere csak mély ásónak adta meg magát, az üröm méteresre nőtt s borzas taréjában annyi magot nevelt, hogy egy szántóföld benépesült volna belőle, a sárgavirágú csorbóka úszkáló pihékben dobálta szét tömérdek ivadékát a négy égtáj felé s a vadmuhar kalászt mímelő pozdorfeje magosan s kihívón lengett az elbutult káposzták felett fogyhatatlan élete hitében.
Mégis elbuktak, perccel a cél előtt, zagyva-trágyává rohasztva egy fülledt gödörben.
A Kertész letette a kapát s kézzel kezdte kihúzgálni a még bennrekedt gyomot. Nem volt menekvés s már félni, lázadni, vagy káromolni sem volt érdemes többé. De az élet ösztöne túl célon és értelmen is harcolt; az ördögcérna úgy rácsavarodott a paradicsom nehézillatú szárára, mint leszakíthatatlan szerető, csillagfürt, porcfű, turbolya, üröm, szádor mind egyformán és hiába harcolt végzetével.
– Ne pusztíts el! – könyörgött a porcfű –, a malacok kedvelik leveleim ízét. Engedj szaporodni!
– Tavasszal zamatos levest főzhetsz belőlem! – esdekelt a turbolya – irgalmazz szegény virágaimnak!
– Velem bekötözheted sebeidet! – suttogott az útifű – de jaj! saját halálos sebére semmi sem használt többé.
A Kertész most a konkoly után nyúlt, mely vékony kórószáron himbálta félig érett bogyóit.
– Ne érints! – sikoltott – kis gyermeked szépnek találta sápadt virágomat és visszadugott a földbe. Mert egyszer már megöltél engem!
A Kertész megtorpant.
Gyomok és nemes növények szörnyű izgalomban lesték a lelankadó rettenetes Kezet, egyáltalán tud-e irgalmazni? De a méltatlankodás máris kitört: a konkolynak kegyelmez? Gazok közt is utolsónak?
– Nagyon kártékony vagy! – szólt a Kertész rekedten a konkolyhoz.
– Pusztítottam én annyi életet, mint te? Kártékony vagyok, csak mert nem tudok neked használni! Csak élek! és engem is a Teremtő alkotott.
– Bolond beszéd! – kiáltott a Kertész és belemarkolt a konkoly bozontos szárába.
– Ne öld meg gyermekeimet! – őrjöngött a hitvány rángatózva. – Hallgass meg rettenetes Úr! Tavasszal leszakítottál, kisfiad ültetett el újra. Nemsokára kivirágoztam, de te letépted virágaimat. Sebeim lassan begyógyultak, csak meddő maradtam, meddő! Buja virágok, terhes szél és részeg méhek eszeveszett szerelme idején! Végre egy édes, langyos hajnali eső után elapadt ereim megindultak s pár nap múlva virágot bontottam, a legszomorúbb, legszomjasabb, legféltettebb virágot! De szélcsend volt akkor, a méhek már kaptárban ültek, a lepkék holtan hevertek tarka szárnyaikkal – ki gondolt az én késett virágomra? Végre egy kósza szitakötő észrevett, az én legvadabb szeretőm! Sietve hánytam el szirmaimat, nehogy szemedbe tűnjek, a föld alá bújtam volna előled! Halálos remegésben éltem, de magocskáim nőttek, erősödtek, még pár nap: s felrepesztik duzzadt burkomat. Hát minden hiába lett volna? Óh, nem nézhetsz többé kicsi gyermekedre kőarcú Úr, ha engem most megölsz!
– Nincs már gyermekem! – mormolta a Kertész – tegnap temettem el mind a kettőt.
Csend volt, csak a káposzták hortyogtak, hízott kemény hasukat mutogatva.
– Szedd le már rólam ezt a sok nehéz göncöt! – jajgatott egy paradicsombokor, görnyedten roskadva pukkadó gyümölcsének elviselhetetlen súlya alatt.
De a Kertész mozdulatlanul állt, csüggedt és tétova karokkal s lába előtt esdekelve lengett a konkoly.
– De hát tavaszra egyéb se terem itt, csak konkoly! – kiáltott fel a Kertész s kezével megszorította homlokát.
Egy varangyos béka ugrált a bokrok között, lapos szemekkel pislogva.
– Konkollyal vitázik a barátod! – kiáltott oda egy rigónak s röhögve ugrált el csámpás lábain.
A kert megrázkódott, lázadó szavak röppentek elő, mint mérges darazsak, s mindegyik a Kertész sebéhez nyúlt.
– A föld Istené s nem a tied! – mondták neki.
– Az erőszak jogán vagy úr, nem igazságod ereje által!
– Ez mind szemtelen fecsegés! – nyájaskodott az üröm – de engem érdemes szaporítanod. Száramból kitűnő söprűt köthetsz a télen.
– Hogyisne! Az állat megdöglik tőled, te hitvány! – kiabált a tyúkhúr – de az én gyenge leveleimért él-hal a tavaszi kis liba!
– No lám! Nem is tudtam, milyen hasznosak vagytok! – gúnyolódott egy ágas-bogas kapor, kevélyen himbálva ernyős virágját, pedig ő sem volt valami előkelő származás, s formára csaknem olyan, mint a bürök. – De hát te nyomorult konkoly, ugyan mit tudsz te a védelmedre?
– Semmit! – susogta fájdalmasan a konkoly – én nem használok senkinek.
– Láttam, hogy a kecske szájába vett és kiköpött! – röhögte a fűben egy elsárgult, csenevész uborka.
De a Kertész már kiment a kertből, otthagyva kapát és gyomot, lecsüggesztve fejét, mintha maga is tőke volna, tele súlyos gyümölccsel. S többé nem látták, csak a szilvafa emlékezett, hogy egyszer alkonyat felé kapa nélkül jött, és nem csinált semmit, csak megsimogatta a konkoly fejét, mely már ekkor szárazon lengett, rég elröpítve haszontalan magvait.
S nemsokára új Kertész jött, fiatal, fütyörésző legény, aki jókedvvel és süketen ölt. S késő ősszel, mikor már üresen s felásva pihent a föld, várva a téli halálos álmot, az öreg lombját-hullató szilvafa látta maga alatt ülni az új Kertészt fiatal szeretőjével, s hallotta amint beszélgettek.
– Az öreg Kertész? Az bizony meghibbant. Az uraság kidobta, mert nem akart gyomlálni. Merthogy a föld az Istené, s a gazok is az Ő akaratából élnek.
s.k.
