Aztán megláttam egy hasonló, fehér bajuszú bácsit, akkor megnyugodtam. – Hát, ott van! Nincs baj….
Nagyszüleim a házasságkötésük elõtt talán háromszor találkoztak. A szülõk eldöntötték, hogy a két fiatal egymáshoz való. A boglári Bach fiú örült, hogy közelebb kerülhet a fõvároshoz. Aztán mit is kezdett volna otthon a bognár szakmájával, amikor az apjának is az volt a foglalkozása, sõt egy nagybátyjának is. Az elsõ mustra, háztûznézõben, a biai Pollauer családnál jó benyomást tett rá. A jövendõbelije telt, piros arcú, szemmel láthatóan egészséges hajadon. Aztán az após is fával dolgozik – kádár. Van egy kis mûhelye is, szerszámokkal, satupaddal.
Létrejött a házasság.
Jöttek a gyerekek egymás után: elõször Mária, aztán Anna, majd a várva várt fiú, aki az apja után az Antal nevet kapta a keresztségben.
Kitört a világháború – a nagy, mert nem hívták elsõnek, hiszen nem tudhatták, hogy lesz majd hamarosan egy második is.
Bach Antal nehéz szívvel búcsúzott a családjától. A szerb frontra került, Bosznia-Hercegovinába. Katonazubbonya belsõ zsebében lapult az a fénykép, amit a felesége küldött utána. Anna volt rajta a három gyerekkel. Antal nem maradt ott a háború végéig, mert munkahelye, a Magyar Államvasutak, hazakérette. Így is sok idõ telt el, fõleg a kisfia számára. Amikor hazajött, a kis Toncsi egyre kérdezgette a mamáját: – Mikor megy már el innen a katona bácsi?
Hamarosan megszületett a kis Rézi- az édesanyám. Õt követte Jóska, akit kisgyermekkorban elvitt egy tüdõgyulladás. Végül, évek múlva, Erzsébet jött a világra. Már csak õ él a testvérek közül.
A szülõk szorgalommal, takarékoskodással elérték azt, hogy minden gyermek kapott
egy ingatlant, amikor házasságot kötött. Hány kosár barackot, hány tojást kellett bevinni a pesti piacra a mamának, hány lovaskocsikereket kellett megjavítani a papának, hogy összegyûljön az elegendõ pénz! Csodálom õket.
Nagypapa mélyen vallásos volt. Egyszer a mama pénteken véletlenül szalonnát csomagolt a kenyér és a hagyma mellé. A papa kenyérrel és hagymával dolgozta végig a napot a szõlõben, de nem evett a szalonnából..
Nagyapának legendásan jó fogai voltak. 31 fogát vitte a sírban- mondogatták róla a családban. Azért nem 32-õt, mert gyerekkorában Boglár határában csúszkált a többi gyerekkel a jégen és akkor egy foga kitörött.
Aki Biatorbágyot Herceghalom irányában elhagyja, a falu végén egy szépen felújított kõkeresztet láthat. Ezt a keresztet õseim állították az 1800-as évek közepén. Mivel Biára költözése után Bach nagypapa gondozta, kerítést épített köréje, az õ nevéhez kötötték a keresztet. Ma már hivatalosan is az a „Bach kereszt”:
A 2. világháború után megindult a népvándorlás. Nyugatról szekerekkel igyekeztek vissza elhagyott otthonaikba azok a családok, akik elmenekültek a Vörös Hadsereg elöl.
A biai fõutcán vezetett az útjuk. A falu központjában újdonsült kommunisták, helyi kiskirályok megállították az elcsigázott embereket és a kis megmaradt vagyonkájukat átkutatták, megdézsmálták, egyszerûen elvették. Senki nem tudott, nem mert ez ellen fellépni. (Egy férfit meg is gyilkoltak. A felesége sírva kereste, õt már nem, de a lovas kocsijukat megtalálta a TSZ udvarán. Az ügyet eltusolták.)
Nagypapa éppen arra járt, és látta a jogtalan, embertelen kirablást. Apámmal kimentek a falu végére és az újabb érkezõknek egy másik utat javasoltak, a „kertek alatt”. Akciójuk hamarosan a rablók tudomására jutott. Nagypapát behívatták a Községházára. Nem kapott dicséretet, azt mondhatom. Jól megverték.
Aztán jött a kitelepítés. Nagyapa egyetlen fia került a listára. Annak az is lehetett az oka, hogy új háza szinte már teljesen készen állt.
– Hát ez hogy lehet?- kesergett a papa könnyekkel a szemében – Négy magyart neveltem és egy svábot?
Megjött a hír, hogy öccsét, Bach Gyurit is kitelepítették Vértesboglárról. Bach Antal kedélye megromlott.
Örömöt hozott az életébe egy újabb unoka megszületése. A kislányt Klárának keresztelték. A már karon ülõ kicsit a térdére ültette és ringatva énekelte:-Ti tá tutálá, ti tá tutálá. Ma már én énekelem az unokáimnak….
Nagypapa szívesen vállalt kisebb-nagyobb munkát a plébániáról. Megkérték, hogy a megrongálódott temetõkaput javítsa meg. Éppen azon dolgozott, amikor jött egy ismerõs. A beszélgetés során azt latolgatták, hogy vajon ki lesz a következõ, aki nem a saját lábán megy majd be a felújított kapun, hanem úgy visznek koporsóban…
Bach Antal volt az.
Steinhauser Klára
