Ne mutasd, hogy félsz!

2019-06-16 | Helytörténet | Látogató: 0
Ezt apukám mondta nekem, ha megrettentem egy kóbor kutyától.  Nagyon szerettem õt - egészen kisgyerekkoromban, de késõbb, nagylányként is. Folyamatosan. Õ ezen a kerek világon semmitõl sem félt - kivéve a fogorvost...

Talán azért volt ilyen felhõtlen a viszonyunk mindig, mert õ soha nem akart beleszólni a dolgaimba: megbízott bennem, elfogadott, örült és büszke volt rám, ha jól tanultam. Nem tûzött ki nekem elérendõ célokat, mehettem a magam útján. De ezzel együtt tudtam, hogy nincs olyan helyzet, napszak, állapot, hogy ne számíthatnék rá, a segítségére – azonnal.

Háború elõtti udvariasságot, gáláns modort hozott magával, pl. mindig azt állította, hogy õ mindig lánygyerekeket akart – ezzel máris indokolttá tette létünket nõvéremmel (bár magamban ezzel nem értettem egészen egyet, hiszen sok éven keresztül egy fiútestvérre vágytam…) Szívesen segített mindenkinek, szomszédnak, barátnak – és, ha neki volt erre szüksége, mindig talált valakit, aki viszonozta.

Gyerekkoromban legjobban az õ gyerekkorának történeteit szerettem hallgatni – volt mit mesélnie, hiszen nyolcan (!) voltak testvérek. Az egzisztenciát, amelyet feleségének és elsõ kislányának felépített, elsodorta a háború és az "új világ" – de mivel õ soha semmilyen munkától nem riadt vissza, némi kényszerszünet után belevetette magát a munka világába, igazi gyári munkás lett belõle!

A 60-70-es években még elég korán mentek nyugdíjba a férfiak, õ ebbe szinte belebetegedett. Addig nem nyugodott, amíg nem talált magának újra munkahelyet. 80 éves koráig dolgozott, változatos munkahelyeken. Utoljára a Budaörsi úton az Autóklubnál – amelynek ma már hûlt helyét sem találjuk.

Elmentek õk is, a múlt század elejének szülöttei. Sokat tanulhatnánk tõlük ma is!

SzK

Megosztás