Talán azért volt ilyen felhõtlen a viszonyunk mindig, mert õ soha nem akart beleszólni a dolgaimba: megbízott bennem, elfogadott, örült és büszke volt rám, ha jól tanultam. Nem tûzött ki nekem elérendõ célokat, mehettem a magam útján. De ezzel együtt tudtam, hogy nincs olyan helyzet, napszak, állapot, hogy ne számíthatnék rá, a segítségére – azonnal.
Háború elõtti udvariasságot, gáláns modort hozott magával, pl. mindig azt állította, hogy õ mindig lánygyerekeket akart – ezzel máris indokolttá tette létünket nõvéremmel (bár magamban ezzel nem értettem egészen egyet, hiszen sok éven keresztül egy fiútestvérre vágytam…) Szívesen segített mindenkinek, szomszédnak, barátnak – és, ha neki volt erre szüksége, mindig talált valakit, aki viszonozta.
Gyerekkoromban legjobban az õ gyerekkorának történeteit szerettem hallgatni – volt mit mesélnie, hiszen nyolcan (!) voltak testvérek. Az egzisztenciát, amelyet feleségének és elsõ kislányának felépített, elsodorta a háború és az "új világ" – de mivel õ soha semmilyen munkától nem riadt vissza, némi kényszerszünet után belevetette magát a munka világába, igazi gyári munkás lett belõle!
A 60-70-es években még elég korán mentek nyugdíjba a férfiak, õ ebbe szinte belebetegedett. Addig nem nyugodott, amíg nem talált magának újra munkahelyet. 80 éves koráig dolgozott, változatos munkahelyeken. Utoljára a Budaörsi úton az Autóklubnál – amelynek ma már hûlt helyét sem találjuk.
Elmentek õk is, a múlt század elejének szülöttei. Sokat tanulhatnánk tõlük ma is!
SzK
