Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nõ a versem, mint a fû,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
– Nagyon sokat – március idusán.
Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
Nagy nevelõ, – gyökérig leható.
Õ mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.
Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
Lavina dörgött. Most, – a kõ alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.
De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfõ: – mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.
Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.
Aztán – menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, –
De Istennek is, ami Istené.
1931. március 10.
(Reményik Sándor (1890-1941) erdélyi költõ, akit 1945 után politikai okokból évtizedekre mellõztek a magyar irodalomból.)
