|
nemdohányzó számodra mindig lesz egy dohányzó hely a szívemben, szívem. |
megszokás hol van a határ a romantikus és a megszokott között? |
sör egy, kettõ, három sör lecsúszik és már az is vonz, aki nem… |
|
szerelem enyém a magány, én az övé; mi ketten így vagyunk egy pár. |
ego ha nem lehetek önmagam, úgy inkább nem leszek senki sem. |
Imigyen szóla Nietzsche ekképp szólt: biztonságos életet élni veszélyes. |
1. Mesélj magadról, mit érdemes rólad tudni?
Legelõször szeretném megköszönni a lehetõséget, hogy bemutatkozhatom interjú formában, valóban hiánypótló lehetõségnek tartom ezt, sok ma még ismeretlen kortárs szerzõ számára. Köszönöm!
Nem is tudom, mi az, ami velem kapcsolatban érdekes lehet… Pszichológiát hallgatok egy remek, budapesti egyetemen, mostanság szerzem a mesterfokozatot, és már csak egy év választ el attól, hogy „pszichológusnak” nevezhessem magam. 24 éves vagyok, de vészesen öregszem! Egyébként odáig és vissza vagyok az állatokért, fõleg a kutyákért, a zenéért, a képzõmûvészetért és meglepõ módon az irodalomért is (a B-tervem a pályaválasztásnál a magyar-történelem szakos tanár volt, amiért a jövõ diákjai hálásak lehetnek, hogy csak lehetõség maradt!).
Egyébként, ha ars poeticát kellene megfogalmaznom, akkor az elég egyszerû lenne: hiszem, hogy ha két emberbõl, akik elolvassák egy versemet, már csak egy is elolvas egy újabb verset (nem feltétlenül tõlem), már siker és megérte írnom.
Ez így igaz, bár valószínûleg ez a „most”, egy viszonylag távoli „most” lesz, ugyanis lassan õrölnek a malmok. Ez a kötet nem a verseimet, vagy háromsorosaimat tartalmazza, hanem egy népszerû epikai mûfajt, a kisregényt képviseli, illetve próbálja képviselni.
A történet egy (több!) modernkori szerelem elbeszélése, olyan oldásra váró ellentmondásokkal, mint a vágy és morál, a humor és tragédia, amit az olvasó egy egyszerre optimista és olykor kacagtatóan nihilista elbeszélõ szemüvegén keresztül ismerhet meg.
Egy kedves kritikusom úgy jellemezte a kéziratot, hogy a „hazaérkezés” érzetét keltette benne olvasás közben. Lehet, elég lett volna ennyi fülszövegnek.
A címe egészen sejtelmes, „Szküllák és Kharübdiszek között” – külön megérne egy kutatást, hogy az, aki csak meglátja a könyvesboltban, mire asszociál ebbõl.
Fájóan õszinte kell, hogy legyek, ugyanis én ilyen jellegû megvilágosodást sosem tapasztaltam, illetve azoknak sem hittem el, akik megpróbáltak rábeszélni erre.
Nyilvánvalóan van olyan olvasó, aki kedveli, amit képviselek és leírok és természetesen olyan is, aki irtózik tõle. Ez szerintem így van rendjén. Ami szórakoztató, vagy legalábbis tanulságos felismerés volt számomra, hogy nem számít az, hogy engem, mint magánembert kedvel-e valaki abban, hogy miképp viszonyul ugyanaz a személy az írásaimhoz. Erre remek példa egyik legkedvesebb barátom, aki az egyik legvéresszájúbb kritikusom is egy személyben: õ mindig közli és legtöbbször igazán kendõzetlenül, ha éppen nem szívleli azt, amit írtam.
Az elsõ (komolyabb) versem már viszonylag régen íródott, bõven több mint öt éve, amikor kikerülve a gimnáziumból egyetemre mentem. Számomra ez egy borzasztóan nehéz idõszak volt, telis-tele nehézséggel és csalódással. Úgy gondoltam, kiírom magamból mindezt, mert „mi baj történhet?”. Ez igazán jó döntésnek bizonyult, ugyanis segített új perspektívába helyeznem magamat és a problémáimat. (Késõbb megtudtam, hogy ez az eljárás a narratív pszichológia egy bevett gyógyító eljárása némi egyéni módosítással). Valamilyen furcsa elgondolás pedig arra vitt, hogy névtelenül, illetõleg álnévvel közzétegyem az írásaimat online, és ez tart már néhány éve – az írás, nem a szenvedésem, az egészen hamar jobbra fordult!
Minden túlzás nélkül, mindenkié! Ugyebár azok, akiknek a mûveivel tudtam, tudok azonosulni, azért, akikkel pedig nem, úgyszintén ott hagyták és hagyják mai napig a lenyomatukat az írásaimban. Egyébként lelkes Babits rajongó vagyok, meg szeretem Adyt és úgy hallgatom tátott szájjal a Kosztolányi-Karinthy történeteket, mint egy kisgyermek az esti mesét. Dantét csodálom, Fodor Ákost pedig elcsépelt kifejezés lenne zseninek nevezni, úgy hiszem! Ugyanakkor a számomra jelentõs kortársakról sem feledkezem meg: Závada Pétert igazán kedvelem, sok ponton tudok kapcsolódni az írásaihoz, lenyûgöz Kemény Zsófi ereje és Simon Márton egyik legújabb remekét, a Rókák esküvõjét egyszerûen nem hagyom kimenni a fejembõl hónapok óta, pedig egyébként mindig elszomorít („…ez a rókák esküvõje!”).
Egyfajta furcsa tiszteletadás a csodás William Blake elõtt, ugyanakkor mégsem, mivel a W. jelen esetben nem a William rövidítése, hanem a Gwynedd névbõl ered. Egyébként, ha egyetlen verset ajánlhatnék, amit mindenki ismerjen meg, az a Tigris William Blake tollából (magyarul a sokat szidott Kosztolányi-fordítás, nem a Szabó Lõrinc-féle).
|
itthon ha látlak, vagy csak olvaslak, érzem illatod, tudom: hazaértem. |
end, love mindig hiszem, hogy ez már “endless love”, de a “loveless end” fogad. |
pesti randi: viráglopás, vagy csenés, majd hajléktalan történelem óra… |
Az Instagramon mint @a.némaság.szavai vagyok jelen, itt populárisabb formában rövidebb verseim, háromsorosok olvashatóak.
link: https://www.instagram.com/a.nemasag.szavai/
A hosszabbak, a novellák pedig a Tumblr oldalamon elérhetõk, ahol a-némaság-szavai néven vagyok megtalálható.
link: https://a-nemasag-szavai.tumblr.com/
PZ
