A Föld a mi gyermekünk?

2019-07-25 | Közélet
A véletlen úgy hozta, hogy a napokban a kezembe került a National Geographic nevû folyóirat egyik 2007-ben megjelent száma. Ebben megjelent egy cikk Ketyeg az óra! címmel, amely a légkörben egyre dúsuló üvegházhatású gázok okozta globális felmelegedés káros hatásait vette számba és figyelmeztetett a várható következményekre. De hogy kapcsolódik ez a budaörsi lakótelephez?

Ez akkor történt. De ma, amikor a hõmérséklet a nyugat-európai országokban hamarosan a negyven fokot is elérheti, és már mi magyarok  is átéltünk egy többnapos hõhullámot, már tisztában lehetünk azzal, hogy  ma már nem az óra ketyegését halljuk, most már a harangok hangosan konganak! Félõ, hogy a világméretû fölmelegedés többé már nem állítható meg, a távlati következmények pedig megjósolhatatlanok. A vészjelek valósággá váltak, és ma már a médiumoknak köszönhetõen a szemünk láttára olvad el a grönlandi és a nyugat-antarktiszi jégtakaró, évrõl évre tapasztaljuk, hogy összemosódnak az évszakok, gyakoribbak a heves esõzések és emelkedik a tengerek szintje is

És váratlanul mégis történik valami. Megszólal egy 16 éves Amsperger-szindrómás, értelmes és gondolkodó svéd kislány. A neve Greta Thunberg. Fura módon épp egy olyan ország szülötte, ahol eddig talán a lehetõ legtöbbet tettek a légkör szén-dioxid szintje csökkentése érdekében. Ez a diáklány csaknem egy éve sztrájkol péntekenként a stockholmi Parlament lépcsõjén egy hatalmas tacepaóval a kezében, azzal a szándékkal, hogy ráébressze a felnõtt világot „tanult tehetetlenségére”, és megindította a fiatalok forradalmát Földünk megmentése érdekében. Iskolai sztrájkot indított az éghajlatért. És a felnõtt világ akarva-akaratlan figyel rá. Ma már utazik a világban, mikrofont ragad és beszél. „A ház összeomlik, miközben semmi nem történik” – mondta az Európai Unió környezetvédelmi bizottsága elõtt, és a párizsi Notre Dame székesegyház leégésének minapi tragédiájához hasonlította  Földünk klímájának mai helyzetét. Hozzátette: Eljött az idõ, hogy a világ vezetõi cselekedjenek és mentsék, ami menthetõ!”

A világ tudósai szerint 2030-ra jön el az az idõ, amikor már nem lesz visszaút. Talán most, amikor már nem csak melegít, de olykor inkább eléget bennünket a Nap, ráébredünk arra, hogy drasztikus változásokra van szükség. Eddig is hallottunk bravúros mûszaki megoldásokról, üzemanyag-takarékos gépkocsikról, szélturbinákról, sõt még arról is, hogy talán sikerül a Föld alá rekeszteni a széntüzelésû erõmûvekbõl az égéstermékekkel kikerülõ szén-dioxidot. E megoldásokban csak az a közös, hogy bonyolultabbak, mint a kõolajszármazékok eltüzelése és ráadásul roppant költségesek.  De gyermek- és öregkorunk üzemanyagából is lassan kifogyunk, hiszen nemtörõdöm módon fecséreljük az energiát. Nem cseréljük ki a wolfram izzót energiatakarékos fénycsövekre, nem kapnak elég támogatást azok, akik napkollektort telepítenének a házuk tetejére. Házhoz hozatjuk az ebédet fõzés helyett (nemrég olvastam, hogy egy amerikai felmérés szerint miden falat élelmiszer két és félezer kilométert tesz meg, amíg eljut a fogyasztóig! És most egy kis személyeskedés: eszembe jut, hogy mennyi utat tett meg az a tíz szál fehér rózsa, amit ma reggel vettem az Aldiban. A rózsákat Peruból  röptették idáig…). Képesek vagyunk  egy szál magunkban nap mint nap bepöfögni autóval  városi munkahelyünkre (ahol nem találunk parkolóhelyet). És bizony a néhány éve üzemelõ õrmezei és Etele téri köztéri ingyenes parkoló is hamar megtelik hétköznap reggelente. Halljuk néha, hogy vannak tervek, csak éppen a hely kiválasztása megy nehezen, és persze a pénz is hiányzik a Budaörsön átvezetõ fõúton és az M7-esen az autókaraván csökkentésére…).

Greta Thauberg azt is mondta: „Ha megkérdeznénk az embereket, lehet, hogy többségük azt mondaná, hogy fontosnak tartja a klímavédelem ügyét és, hogy be kellene zárni a levegõt szennyezõ gyárakat és le kellene állítani a mérgezõ ételek fogyasztását,  és meg kellene védeni a Föld élõvilágát a káros ipari és emberi tevékenységektõl. Nem lehet ma már azt mondani, hogy a helyzet kezelhetõ. Le kell állítani a Föld kiszipolyozását” – jelentette ki nagy garral a diáklány.

Igaza van. Ezt mi is mondjuk. De mit teszünk eközben? Továbbra is ülünk az autónkban, repülõn megyünk nyaralni, õrületes mennyiségû mûanyaggal, papírszeméttel, vissza nem váltható üvegekkel, papírpelenkával, kidobott élelmiszerrel szennyezzük a környezetünket. Nagyon sok helyen nincs szelektív szemétgyûjtés. De most magamra is gondolok. Tegnap voltam bevásárolni, tele kosárral jöttem haza. Vettem csirkecombot – mûanyag dobozban árulják. Zöldséget, gyümölcsöt – a mérés miatt mindegyik külön zacskót igényel. Csak nagy  zacskók vannak. Papírdobozban a tej, a tejföl, a joghurt. És mikor leviszem a szemetet – ez is mûanyag zacskóban landol a kukába, ami már félig tele van hasonló zacskókkal, kidobott (sokszor még hordható) ruhadarabokkal, üres üvegekkel, óriási és kisebb méretû dobozokkal, mûanyag edényekkel, egy hölgy még mellé zúdítja a tegnapi ételmaradékát. No és még az is: idáig a házunk elõtt állt egy papírgyûjtõ kuka – ez ma már nincs. Ennélfogva  a papírok, újságok, reklámszemetek is – legtöbbször olvasatlanul – a kukában végzik.

De jó hír: van már egy „szennyszigetünk”! Igaz, néha be sem lehet menni, mert a „válogatók” mindent szétdobálnak, és a hely is kevés a lakótelepiek rengeteg kidobnivalójának. Legutóbb három mûanyagzsáknyi teljesen új – természetesen mûanyagból készült – cipõt cipelt oda valaki, és egy idõ után eme válogatáson átesett cipõk beborították a talajt. De nemrég zöld hálóval is elkerítették a területet: legalább ne lássák a parkolóban az arra járók a szörnyûséges látványt. (Hogy a szagokkal mi lesz, nem tudom…)

Valahogy úgy érzem, hogy amit kicsiben sem tudunk megoldani, azt nagyban is nehéz. És persze nagyon-nagyon költséges. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy a technika fejlõdése majd minden környezeti problémát  megold és lazán nem gondolunk arra, hogy a gondolkodásmódunknak, megrögzött szokásainknak is változnia kellene. Ötleteket ontanak a médiumok. De amikor azt halljuk, hogy van a világon száz ember, akik száz olyan hatalmas ipari létesítményt birtokolnak, amelyek felelõsek földünk légtere hetven százalékának a szennyezéséért, akkor vajon okkal gondolhat egy amerikai, norvég vagy magyar állampolgár arra, hogy mit számit az én gyerekem papírpelenkája és a megszáradt a kenyér a szemétben? Hallottam, hogy van már olyan ország Európában, ahol bezárták az atomreaktorok mûködését a víz felmelegedése miatt. Vajon ez a száz ember hallja, hogy már kongatják a vészharangot? Vajon akad köztük legalább egy olyan, aki ezért a bolygóért feláldozná mérhetetlen vagyonát? Úgy tûnik, hogy nincs olyan fejlõdés a világon, ami nem vonzana valami rosszat, nem hagyna valami óriás lábnyomot maga után…

Ez a bûbájos, Harisnyás Pippire emlékeztetõ diáklány a Világgazdasági Fórumon is a pódiumra állt és mikrofont ragadott. A neten kommentelõk hada követi õt, és ahogy szokás, néhányan lesajnálják, firtatják, ki áll mögötte, ki „futtatja”.  De engedtessék meg, hogy eme eszmefuttatás végén mégis csak az egyik hazai kommentelõ szavait idézzem: „Érthetetlen számomra, hogy míg lassan a fenntartható fejlõdés gondolata a mindennapjaink részévé válik, aközben lassan már ellenségesek is vagyunk (lásd: nem szülök gyereket, mert a népesség növekedése káros a környezetre). Elértük az önelégültség olyan fokát, hogy már a saját kipusztulásunkat is megideologizáljuk. Mi már nem is emberek vagyunk, hanem istenek. És a Föld a mi gyermekünk…?”

R. V.

Megosztás