Hatvanöt éve kezdõdtek Budapesten a kitelepítések. Arisztokraták, nagypolgárok, kulákok, reakciósok, klerikálisok, nacionalisták és kozmopoliták is rajta voltak a listán.
Hatvanöt éve, 1951. május 21-én kezdõdtek meg a kitelepítések Budapesten. A kommunista rendszer által nemkívánatosnak nyilvánított személyek ingatlanjait elkobozták, õket pedig kényszerlakhelyre költöztették, ahol mezõgazdasági munkát kellett végezniük. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumnak összefoglalója.
Az élezõdõ osztályharc elméletét az 1948-as kommunista hatalomátvétel után Magyarországon is alkalmazták. A Sztálin által megfogalmazott teória azzal magyarázta az egyre alacsonyabb életszínvonalat és a fokozódó terrort, hogy a szétzúzott kizsákmányoló osztályok maradványai a szocialista építõmunka sikerei láttán egyre elkeseredettebb ellenállást tanúsítanak, ezért végezni kell velük. Az állampárt mindenható vezetõjének, Rákosi Mátyásnak az instrukciói így szóltak: „…ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze… kicsit mélyebben vágjuk ki az üszkös részt inkább, mint hogy benne maradjon a méreganyag…, ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik.”
Az ellenség listájára igen könnyû volt felkerülni, ide számítottak az arisztokraták, a gyárosok, a kispolgárok, a kulákok, a közép- és gazdagparasztok, az „ingadozó” középparasztok, a gyanús értelmiségiek, a „klerikális reakció” képviselõi, a munkát kerülõ lumpenproletárok, a trockisták, a titóisták, a kozmopoliták, a nacionalisták, a béketábor ellenségei, a munkásosztályt eláruló „álfasiszta” szociáldemokraták és így tovább.
Az elsõ tömeges magyarországi kitelepítés 1950. június 22-érõl 23-ára virradó éjjel kezdõdött, a déli határsávból deportálták a hortobágyi pusztába az „osztályidegen elemeket”. Az ÁVH által irányított mûveletet a legnagyobb titoktartás és szervezettség jellemezte. A végrehajtó szervek válogatás nélkül deportáltak egész családokat, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva a készülõdésre.
Budapesten 1951-ben kezdõdött meg a kitelepítési akció, arra hivatkozva, hogy a fõvárosban kevés a lakás. A döntést május 5-én szûk körû bizottság hozta meg, amelynek Rákosi Mátyás, Gerõ Ernõ államminiszter, az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH) vezetõ Péter Gábor és Házi Árpád belügyminiszter volt a tagja. Az intézkedés lényegében deportálás volt, mert az 1939. évi honvédelmi törvényhez kiadott két rendeletre alapozták, amelyek lehetõvé tették, hogy azokat, akiknek jelenléte a közrend, közbiztonság vagy fontos állami érdek szempontjából káros az ország bizonyos területein, a rendõrhatóság kitiltsa, és az ország más helyén õrizet alá helyezze. (Annak idején e rendeletek alapján hurcolták el a magyarországi zsidókat.)
Budapestrõl május 21. és július 18. között 13-14 ezer embert költöztettek Békés, Heves, Hajdú-Bihar és Szolnok megyei kényszerlakhelyre, pontos számukat nem ismerjük. A kitelepítésekkel csaknem 5300 lakás vagy lakrész "szabadult fel", ezeket a párt- és államapparátus munkatársai kapták meg, de valamennyi jutott belõle a nagycsaládos munkásoknak, továbbá mûvészeknek, tudósoknak is. A hivatalos jelentés szerint „1951. május 21-tõl június 15-ig Budapestrõl a következõ nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendõr- és rendõrtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedõt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsõsorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”
A kitelepítetteket többnyire mezõgazdasági épületekben (barakkok, istállók, juhhodályok) helyezték el, és mivel ezek lakhatóvá tétele az õ feladatuk volt, kezdetben a szabadban laktak. Aki betöltötte 12. életévét, annak – folyamatos rendõri felügyelet mellett – napi 12 órát kellett dolgoznia, az õrök folyamatosan bántalmazták, megalázták õket. A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat havonta egyszer, az õrparancsnok engedélyével fogadhattak. A megszokott körülményeikbõl kiszakított, mindennemû ellátás és anyagi jövedelem nélkül maradt, a mezõgazdasági munkához nem értõ kitelepítettek az elsõ idõszakban csak azért nem haltak éhen, mert – a hatalom cinikus számításai ellenére – a befogadásukra kényszerített családok segítették õket.
A kitelepítéseknek az 1953 júliusában megalakult Nagy Imre-kormány vetett véget, de az intézkedések áldozatai nem kaphatták vissza lakásukat, sokszor még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza.
Az Országgyûlés 2012. március 13-án határozatot fogadott el a kommunista diktatúra által elkövetett tömeges kitelepítések hatvanadik évfordulója alkalmából a kitelepítettek, valamint az õket befogadók emlékének megörökítésérõl. A határozat megemlékezik az 1944 õsze és 1990. május 2. közötti idõszak kivégzettjeirõl, politikai elítéltjeirõl, internáltjairól, kitelepítettjeirõl és mindazokról, akiket ezen idõszak alatt törvénytelenül meghurcoltak, különösen az 1950-es évek elején jogtalanul, tömegesen deportált és kitelepített családokról. Az Országgyûlés egyúttal támogatta és szorgalmazta olyan emlékmûvek felállítását, megemlékezések szervezését és oktatási anyagok készítését, amelyek a kitelepítések áldozataira, az õket befogadó családokra emlékeztetnek.
Major Edit Forrás:MTI
