Lélekemelõ és egyben szomorú is mindnyájunk számára ez a születésnap. Hiszen a történelemkönyvekbõl nem csak a forradalom elsõ napjának fényérõl, ragyogásáról és egykori polgártársaink lelkesedésérõl, meg az esernyõikre hulló esõcseppekrõl tudunk. Nekünk, kései utódoknak már megelõlegezett gyásznap is ez a nap. Hiszen ismerve a történteket, a rettenetes véget is máig siratjuk. Ezért nemcsak a bátrakra, a zászlóvívõkre, a harsogó vivátra, hanem a kegyetlen bosszú áldozataira, a hõsi halottak ezreire, a menekülésre kényszerülõkre, az akasztottakra, kivégzettekre, a megalázottakra is emlékezünk ezen a napon. A gyász hosszantartó csendjére, a félelemre, a veszteségre.
Gyerekkoromban még szinte minden magyar ember a kabátjára tûzte e napon a piros-fehér-zöld kokárdát. Úgy mentünk az iskolai ünnepségre, úgy jártunk az utcán, úgy szálltunk fel a villamosra. Ma már ezt nem sokan teszik. Talán szégyenbõl, vagy már mint annyi minden, már ez sem divat? A zászlók azért még ott lobognak a házak oromzatán ezen a nevezetes napon, és az összetorlódó szabadnapokat is élvezni fogjuk, ha szép lesz az idõ. De március 15-e mégiscsak másról szól! Éreznünk kell az ünnep örömét, fájdalmát, és gondolnunk kell hazánk jövõjére is.
Ezért teszünk közre egy részletet a sokak által tüzes vassal megégetendõ, bûnössé alázott, de tudjuk, hogy ártatlanul üldözött, hazáját örökre elhagyni kényszerülõ magyar író és költõ, Wass Albert üzenetébõl. Sok évvel ezelõtt küldte ezt hazánk polgárainak.
„Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tõlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitõl azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az õ örökségük nem a mienk, s ha majmolni próbálnánk õket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban, s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.
Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük, s becsülettel õrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelõsségetek. Egyet ne feledjetek el: amíg magyarok vagytok, s az õsi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkõztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.
Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kõszikla-örökségünk magyar Istene! "
És ne feledjük: eljöhet a nap, amikor szívünk szerint színt kell vallani, amikor talán a mi hazánk értünk kiált. Amikor majd nagyon bátornak kell lennünk, hogy követni merjük hõs eleinket…
R. V.
