Már az ötlet is nagyon tetszett, amikor olvastam Szilágyi Ákos szervezõ felhívását. Rögtön jelentkeztem és befizettem a regisztrációs díjat. A technikai része is érdekelt. Hogyan fog megtörténni ilyen hosszúságú anyag legombolyítása? Meg kell, hogy mondjam: kitûnõ volt a szervezés és hibátlan a lebonyolítás.
10 órára már hatalmas tömeg gyûlt össze az Operánál. Ismerõsök örömmel üdvözölték egymást és ismeretlenek ismerkedtek egymással. Sokan ott voltak a lengyel barátaink közül. Jó alkalom volt, hogy most is megerõsítsük a lengyel-magyar barátságot. Együtt mondtuk ki-ki a maga nyelvén: Lengyel – magyar két jó barát…
-Nézz körül. – szólt egy hölgy a párjához. – látsz itt egy gyûlölködõ tekintetet is? –Nekem is ez jutott eszemben- válaszolt a férfi. – Itt most senkit nem tudnék elképzelni, hogy a földön fetrengjen.
Pont 11 órakor megkezdték a két méter széles zászló legörgetését egy speciális állványról. Elöl mentek a hagyományõrzõ csoportok. Láthattunk ott csikósokat, gulyásokat, subában, cifraszûrben. Szerény egyenruhás ifjú emberek segédkeztek a kettõs sor kialakításában. Meg is kérdeztem egyiküket, hogy kik õk. Barátságosan elmondta, hogy õk a Baranta Szövetség tagjai, a hagyományos magyar harcmûvészeti stílus képviselõi és gyakorlói.
A zászló másik oldalán egy nagyapa haladt az unokájával. A tíz év körüli kisfiúnak nagyon tetszett, amikor a szél középen felfújta a zászlót. Olyankor alábújt. – Mi lenne, ha a szél kikapná a kezünkbõl és elrepítené?- kérdezte. – Nem tudja, mert együtt erõsebbek vagyunk. – válaszolta a nagypapája.
Az Andrássy út két oldalán sokan álltak, fényképeztek. Közben népdalok és katonanóták szóltak egy mozgó hangszóróból. A bátrabbak bekapcsolódtak az éneklésbe. A menet a Hõsök terére érve csigavonalba felsorakozott. Fentrõl volt látható az óriási kokárda. A rövid mûsorban többek között elszavalták Arany János: Az örökség címû ma is idõszerû versét. Végezetül elénekeltük a régi magyar-, a székely, – és a magyar Himnuszt.
Szilágyi Ákos megköszönte a segítõk munkáját és minden érdeklõdõnek a részvételt. Arra kért bennünket, hogy jövõre is jöjjünk el erre a jeles alkalomra. Én ott leszek!
Egy zászlóvivõ
(fotó:internet)
<div style=""text-align:" center;"="">
Arany János: Az örökség
Azok a magyarok, kik e hazát
Véren vették, vérrel ótalmazák,
Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
A halál képétõl nem messzire búttak.
Lakásuk volt paripájok háta,
Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.
Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
Olvasatlan próbáltak szerencsét;
Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
Kinek szive még a halálban is bátor.
Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
Szép országok hevert elhagyottan,
Fölveré az isten mindenféle gyoma,
Éktelenné tette török, tatár nyoma.
Rongált zászló lõn az õ formája,
Nem volt annak színe, sem fonákja,
Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.
A becses zászlónak, a hazának,
Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
Régi õsapáink! de el nem ereszték.
Igy a zászló, ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erõs átok alatt:
Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be, vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha minket elfú az idõk zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.
