Ezek a templomok kinézetükben, stílusukban nem igazán hasonlítanak egymásra, abban viszont igen, hogy szinte valamennyi környékbeli és korabeli templom nemcsak az egyház és a helyi birtokosok segítségével épült fel, hanem a környékre betelepített sváb családok adakozásából is. Véletlenszerűen választottam ki az internetről néhányat, amelyek nincsenek messze városunktól.
Az 1700-as és 1800-as években, amikor a sváb telepesek már jelentős számban érkeztek és telepedtek le hazánkban, az egyházak és a falvak birtokosai sok helyütt jelentős összeggel támogatták a templomépítéseket. Mégis szívbe markoló számunkra ezeknek a sváb családoknak az a mély, Istenbe vetett hite, amellyel megérkeztek hozzánk, és az új hazában jobb életben bízva elültették saját gyökereiket. És már akkor, amikor még talán saját kis házuk fedele sem volt meg, azt tartották a legfontosabbnak, hogy a falujukban mielőbb templom épüljön, mert új hazájukban is érezni akarták Isten közelségét és áldását. Szinte még be sem rendezkedtek igazán, még az általuk elültetett szőlőtőkék, gyümölcsfák sem hoztak termést és hasznot, de a templom építésének fontossága mindent felülírt.
Ezek az egyszerű, földet művelő, gyümölcsöt termesztő emberek mindenütt méltó helyet választottak az Isten házának. Volt, ahol nem kellett újat építeni, csak bővíteni kellett a régit, másutt a régi kis kápolna helyett építettek megfelelő nagyságú Istenházát, hogy vasárnaponként és ünnepnapokon hálát adhassanak az Úrnak. Saját templomukban anyanyelvükön imádkozhattak és svábul prédikált nekik a pap, aki megszentelte a házasságokat, megkeresztelte gyermekeiket és elbúcsúztatta halottjaikat is.
Elsőként bemutatjuk a pilisvörösvári Nagyboldogasszony templomot
A török Magyarország területéről való kiűzésével járó hadi események, és főleg Buda várának ostroma úgyszólván lakatlan területté tették az egész környéket. Ezért a birtokosoknak elemi érdekük volt, hogy minél előbb munkáskézzel népesüljenek be az egykor virágzó falvak. A környék akkori földesura Csáky László volt, aki az elsők között kért sváb parasztokat a Fekete-erdőből. Az első telepítési okiratokat 1689 nyarán keltezték. Ekkor már Vörösvár volt az itt megalapított település neve (csak 1900-tól változott Pilisvörösvárra). Így Vörösvár lett a Budai-hegység első olyan települése, ahol újra élet támadt a török hódoltságot követően.
Egy korábbi kis fatemplom helyére 1703-ban épült fel a község első kőtemploma. Ennek építőmestere Johannes Georgius Danckmayr helybéli kőműves pallér volt, felszentelését 1705-ben a helyi plébános végezte. A források nem egyértelműek arra vonatkozóan, hogy mi lehetett ennek a templomnak a neve, illetve védőszentje. A település római katolikus egyházközségének alapítási éve hivatalosan 1692. Az akkori falu első plébánosa az itt 1696 és 1702 között szolgálatot teljesítő Bernhard Hörmann volt; ebben az időszakban épülhetett a legelső vörösvári templom is, Krapff nevű földesúr beruházásában, Fogarasy-Fetter Mihály forráskutatásai szerint 1698-ban. (A vasárnapi és búcsúi nagymisék itt azóta is német nyelvűek). A 18. századtól a vészkorszakig a településen jelentős számú zsidó lakosság élt. (1944-ben ötven családot hurcoltak el, és a háború után mindössze öten tértek vissza.)
A község gyors növekedése miatt már 1774-ben a templom bővítésén kezdtek gondolkodni, de erre csak az évszázad vége felé kerülhetett sor. A templomhajót 1797-ben bővítették ki a bejárat felé és tornyot építettek fölé, majd 1802-ben szentéllyel, illetve új sekrestyével bővítették a templomot. Az építmény a mai formáját 1932-1934 között nyerte el, ekkor került sor a tető és a torony megmagasítására, valamint utóbbinak bádoggal történő befedésére is; ugyancsak ebben az évben óraszerkezet is került a toronyba, és ekkor kapott a templomhajó boltíves mennyezetet is. A templom második világháború utáni teljes felújítása az 1954-es évben zajlott.
Alexandriai Szent Katalin templom Dunabogdányban
Bogdányon már a XIV. és XV. század fordulóján is biztosan állt plébániatemplom, mert 1400 december 18-án IX. Bonifác pápa már búcsú tartását engedélyezte itt. Az Alexandriai Szent Katalin nevét viselő templom további sorsa nem ismert, bizonyára megsemmisült a török hódoltság idején, amikor maga a község is elnéptelenedett. Annyi biztos, hogy a törökök kiűzését követően, a 18. század elején (elsősorban Németországból) ide telepített új lakók már csak a romjait találták egy középkori egyháznak.
A falu új plébániáját 1721-ben szervezték meg, az első ismert, itteni lelkipásztor egy minorita szerzetes volt. 1724-ben fogott a lakosság új templom építésébe, a birtokos Zichy család anyagi segítségével, és – úgy tűnik – a régi istenháza anyagának felhasználásával. Az új épületet már említi az 1725-ös püspökségi látogatás (Canonica visitatio) jegyzőkönyve, a templom védőszentje Nepomuki Szent János lett, az 1744-es összeírás szerint pedig az itteni plébániának már több fíliája is volt: Dunabogdányhoz tartozott leányegyházként „Szent László, Tótfalu, Megyer és Monostor”.
A 18. századi templom azonban – legalábbis részben – fából épült, így amikor 1849. június 4-én tűz pusztított a településen, annak a templom is áldozatául eset, de amikor 1937. június 3-án ledőlt az oromfala, az egyházközség úgy döntött, hogy az egészet lebontja, és helyette új istenházát emeltet.
A jelenlegi templom története így tulajdonképpen csak ettől az évtől kezdődik azzal, hogy az egyházközség megbízta Fábián Gáspár műépítészt, a budapesti Szent Margit (Kaffka Margit) Leánygimnázium és a székesfehérvári Prohászka-emléktemplom tervezőjét az új épület terveinek megalkotásával. Az új templom 1939-re készült el, legutóbbi jelentősebb renoválása – amikor a tetőszerkezetet és a tornyot újították fel – 1997-ben zajlott.
A törökbálinti Szűz Mária bemutatása nevű templom
Törökbálint a török uralom után a jezsuiták tulajdonába került (1693). A 16. században a katalán Loyolai Szent Ignác által alapított katolikus szerzetesrend nagy erőkkel látott neki az ország – főleg a magyarországi közép- és felsőfokú oktatás – újjáépítéséhez. Az elnéptelenedett vidékre először rácok (keresztény délszlávok: horvátok, katolizált szerbek, dalmátok, sokácok), majd a Fekete-erdő környékéről alemán („sváb”) telepesek (németek) érkeztek.
A német anyanyelvű lakosság létszáma hamarosan meghaladta a szlávokét. Ekkoriban (1699) épült újjá a falu barokk stílusú Szűz Mária bemutatása temploma a 15-16. századi gótikus templom maradványaira. A templom egy meredek dombra épült, és tovább működött 1773, a jezsuiták rendjének feloszlatása után is (ők addig birtokolták a települést). Ekkorra a lakosság 160-ról 31-re csökkent, többek között azért, mivel a helyiek adójára két vármegye is igényt formált.
A jezsuita rend feloszlatása után Mária Terézia királynő Majláth Józsefnek, a középkori erdélyi oláh családból származó királyi kamarai tanácsosnak adományozta a falut, aki lelkesen nekiállt szépítésének. Sajnos, fia nem volt méltó hozzá, a falut elzálogosította, így az a délszláv (Festetić) származású Festetics család tulajdonába került. Festetics Ágoston helyreállíttatta a templomot és iskolaépítéssel is segítette a községet. A mágnás család jelenlétével „úri fényt” is kölcsönöztek neki és kegyúri kötelességeit dicséretesen, elköltözése után sem hanyagolta el.
A zsámbéki Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templom
A templom építésére 1749-54 között került sor, amikor már szinte csak sváb bevándorlók alkották Zsámbék lakosságát. A pestis járványok tombolása után ebben az időben növekedett meg akkorára a falu lélekszáma, hogy az eddig templomként használt várkastély kápolnája szűknek bizonyult.
A templomot a környék urainak, a Zichyeknek szolgálatában álló építészek tervezték. A templom felépítése után és később is problémát jelentett egy olyan javadalom hiánya, mely az egyházközséghez tartozott volna, és amiből fedezni lehetett volna a templom fenntartásának költségeit.
A templom külsején, a kapu felett, a Zichy- és a Berényi-család kettős címere található (a templom építésének idején a Zichyek voltak a várkastély – ma főiskola – birtokosai). Mellette kétoldalt a csigás konzolokon állt Szent Péter és Szent Pál homokkő szobra, de 1963-ban a kommunista idők derekán szétrombolták őket.
A budafoki sváb telepesek templomai: a Szent Péter és Pál kápolna, később a Szent Lipót templom
A település első kőből épült temploma a Waidberg (Erdőshegy) lábánál épült a község legkorábbi temetőjében. Promontor megalakulásának évében, 1739 őszén, az országban már néhány éve dúló pestisjárvány elérte ezt a települést is. Ezekben a vészterhes napokban a budai serfőző mester, Knoll József, aki már néhány éve üzemeltette sikeresen vállalkozását a Duna partján, fogadalmat tett, hogy amennyiben ő maga és családja túléli a járványt, 100 körmöci arany felajánlásával kőből építtet templomot a településnek. Ugyanis a már évek óta Promontoron lakó szőlőmunkások, kőfejtők és a kastély alkalmazottai csak időnként tudtak szentmisét hallgatni a kastély egyik erre a célra kijelölt helyiségében. Bár Knoll József 1740 februárjában meghalt, felesége, Eleonora, 1740-ben elkezdte építtetni a templomot, ám közben ő is elhalálozott. A fogadalom mégis teljesült, mivel lányuk, Lacknerné Knoll Veronika befejezte a megkezdett építkezést. Az 1743-ra elkészült templom felszentelésére mégis öt évet kellett várni, a felszentelésre csak 1748. május 13-án került sor. A veszprémi püspök Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelte fel a templomot. Ez az első templom még torony nélkül épült fel. A kápolna ma a budafoki görögkatolikus egyházközséghez tartozik.
A Szent Péter és Pál nevét viselő első templom csak hét évig szolgálhatott plébániatemplomként, hiszen a lélekszám rohamos növekedése miatt 1755-re elkészült a nagyobb Szent Lipót plébániatemplom. Ettől kezdve kápolnaként funkcionált, de az új templom felépítését követően a halotti miséket és az évfordulós miséket továbbra is a Szent Péter és Pál-kápolnában tartották.
A Szent Lipót templom használatbavételét követően a hívek hanyagolni kezdték településük első templomát. Ez oda vezetett, hogy az 1770-es évek elejére állaga leromlott és a kápolna olyan rossz állapotba került, hogy az uradalom helyi prefektusa az épületet bezáratta. Ezt követően a hívek gyűjtésbe kezdtek kápolnájuk megmentése érdekében. A gyűjtés eredményeként 1831-ben teljesen megújították a közel kilencvenéves épületet. A kápolna új födémet kapott és ekkor épült meg a ma is látható torony.
Vecsés óvárosi római katolikus templom
A török uralom alatt a település egész környéke elnéptelenedett.Az újkori
Vecsés története a Grassalkovich családdal kezdődött. I. Grassalkovich Antal még IV. Károly idejében megszerezte ezt a területet. II. Grassalkovich Antal – József császár idejében, 1786-ban – települési felhívást bocsátott ki, ötven házhelyet kínált fel a betelepülőknek Vecsésen. Wellmann Imre történész szerint a kor gyakorlatának megfelelően egy házhely 12 öl széles és 100 öl hosszú volt (1 magyar hold). A telepes gazda kapott 24 hold szántót, 8 hold rétet-legelőt, 180 négyszögöl kenderföldet és 150 négyszögöl káposztás földet. Az ötven telepesből tíz magyar, tíz szlovák és harminc német nevű volt.
1795-ben a váci püspökség teljes körű népesség-összeírást tartott Vecsésen. Ez a német nyelvű dokumentum már nyolcvan házról, illetve 425 főről szól (ebből 253 fő tizennyolc éven aluli). Az arány a német nyelvűek javára változott. Alig néhány magyar vagy szlovák nevű maradt itt. Vecsés népességét a környék két-három generációval előbb telepített sváb falvai adták. Így Szigetújfalu, Taksony, Dunaharaszti, Soroksár, Újhartyán, Nagykovácsi, de jöttek Budajenőről, Pilisborosjenőről, Békásmegyerről és Biatorbágyról is. Az összeírt nyolcvan családból ötven ma is felismerhető a nevekből.
Kezdetben a szinte teljesen katolikus vecsési híveket az ecseri plébánia látta el. Tizenegy éven át itt anyakönyvezték a vecsési születésűeket is. A vecsési Historia Domus ezzel kezdődik: „A Vecsésnek nevezett birtok hívő német lakosságának kb. 13 év óta megismételt kérésére és kitartó fáradozására:…. hogy saját pap törvényes kinevezését kérik, akinek fizetését és eltartását vállalják, s ezt a nemes földesúr sem ellenzi … a következő szerződést kötik…” Ebben rögzítették, hogy a földesúr és a püspök nemcsak az egyházközségről gondoskodott, hanem az iskoláról is. Az egyházközség fenntartásáról német nyelvű szerződés köttetett, amelyet a falu elöljárósága írt alá. A falu első papja Stánsits Pál volt, első tanítója pedig Valentin Hertlein. Az egyházközség fenntartásáról német nyelvű szerződés köttetett, amelyet a falu elöljárósága írt alá: Matthias Frühwerth bíró, Adamus Kellner törvénybíró, Jacobus König, Michael Rézner, Michael Krausz esküdtek.
Érdekes híradás és eddig nem publikált hírforrás az 1841-es püspöki látogatás jegyzőkönyve. Ebben olvashatjuk azt is, hogy 1841-ben az anyaegyház katolikusainak száma 1.240 személy, és ebből 1.140 hívő csak németül beszél. Így érthető és természetes, hogy az egyház és az iskola nyelve száz éven át a német volt. Rövid ideig tartó kétnyelvű oktatás után, 1902-ben a német anyanyelv kiszorult az iskolából. Szomorú helyzet állt elő. A sváb gyerek az anyanyelvén analfabéta maradt.
A solymári Keresztelő Szent Jánosról elnevezett templom
Solymár török hódoltság előtti történelme nem ismert, az azonban biztos, hogy a törökök kiűzése után, az 1700-as évek elejétől újratelepült községnek már a 18. század első felében is volt temploma, amely 1726-ban a mai temetődomb legmagasabb pontján épült, és a század végén, az új templomépület átadása után bonthatták le. A régi templom zsindelyfedésű, eredetileg torony nélkül épült, amit Bayermann János plébános szentelt fel 1728-ban, Keresztelő Szent Jánosnak ajánlva.
A jelenlegi templom helyén, ami a 18. században még erdős, lakatlan terület volt, a század elején ismeretlen időpontban keresztet állított Long Péter buda-újlaki kőművesmester, a környéken tomboló pestisjárványtól való megmenekülésért, majd miután a pestis továbbra sem akarta elhagyni a környéket, ugyanő 1738-ban egy kápolnát is épített erre a helyre, benne egy, a Segítő Szüzet ábrázoló festménnyel.
Majthényi Károly földesúr már a solymári birtok megszerzése (1768-1769) után fogadalmat tett arra, hogy méltó templomot emeltet. Miután a festményt többen is könnyezni látták, illetve több csodatétel is fűződött hozzá, a kegykápolnát egyre több zarándok látogatta, távolabbi megyékből is. Ezért az a döntés született, hogy az új templom ne a régi kibővítésével, hanem a kápolna helyén épüljön me a községben. A templom felszentelésére 1821. június 29-én került sor. A miserendben heti egy német nyelvű mise is szerepel.
És végül a mi csodaszép templomunk, a Nepomuki Szent Jánosról elnevezett budaörsi plébániatemplom
Városunk legbecsesebb műemléke, ékessége a római katolikus templom. A templom védőszentje Nepomuki Szent János, aki nemcsak Csehországnak, hanem a folyók, hidak, hajósok, vizimolnárok, halászoknak is a védőszentje, sőt még a gyónási titoknak is az egyik mártírja. Egy 1243-ból származó, IV. Béla király által kiadott oklevél az első hiteles dokumentum, amely bizonyítja a falu és a templom létezését.
A jelenlegi templom építését a németek betelepítése után 1738-ban kezdték. A lakosság körében is gyűjtést szerveztek, és már 1744-ben önálló plébániája lett a községnek. Az első plébános Helmár János volt, aki 1745. december 21-én megáldotta a még épülőfélben lévő templomot. Az építés 1752-ig tartott.
Időközben a népesség növekedésével a falu kinőtte templomát és bővítésre volt szükség. Ez a beavatkozás lényegében egy új templom építését jelentette. A régi templomból csupán a torony egy részét és a régi hajó első szakaszát tartották meg.
Ekkor Lösch János építőmester és Bonnier Mátyás ácsmester terveit vették alapul. 1802 és 1810 között átépítették a templomot, mai formáját 1810-re nyerte el, de már 1808. július 6-án felszentelték. A késő barokk és kora klasszicista vonásokat mutató templom építőmesterei Mayerhoffer Ádám és Moldhammer György voltak. A templom első festését 1828-ban végezték, falait sokszínű, könnyed rajzolatokkal, levélfüzérekkel díszítették. 1837-ben villámcsapás érte a templomot és ez erősen megrongálta a főoltárt.
Nagyharangja, mely Szent István király nevét viselte, az 1938-ban dr. Aubermann Miklós plébános által meghirdetett gyűjtés eredményeként készült el, de sajnos a háború során elpusztult.
1945-ben több belövés érte a templomot, de szerencsére nem szenvedett maradandó sérüléseket. A templom azóta több felújításon esett át. A külső falak legutóbbi restaurálása a közelmúltban fejeződött be. Sajnálatos módon a fal továbbra is vizesedik, ezért most a szakemberek másféle, belső kiszárítási módszerrel kísérleteznek.
R. V.
