Szabadnak születtünk....

2020-09-21 | Budaörs
Ki ne emlékezne azokra a gyomorszorító percekre, amikor Magyarország határához érkezvén megkezdődött az útlevél ellenőrzése? Még az is bűnösnek érezte magát, aki aznap született, és remegő kézzel dugdosta a hivatalosan vásárolt valutát. Majd megismétlődött ugyanez hazafelé is ugyanígy.

Vegyes érzelmekkel kötődöm azokhoz a felejthetetlen évekhez, amelyeket átéltem a szocialista Magyarországon. Nekünk, akkori fiataloknak természetes volt az akkori életünk s csak szüleink elbeszéléseiből tudtuk azt, hogy mi is történt a háború után hazánkkal.  De ahogyan napjainkban sem látunk át a politika ködfüggönyén, úgy az akkor történtek igazi okait a mai napig nem tudjuk, esetleg sejtjük. A történelem hatalmas olvasztó tégelyében éltük az életünket. Tanultunk, dolgoztunk és természetesnek vettük azt, amiben élünk – nem volt előttünk példa, hogy lehetne másként is. Egy közös gondolatunk volt azonban: a vágy arra, hogy egyszer eljussunk Nyugat-Németországba! Éppen ezért értem meg a mai fiatalokat, akik mindent hátrahagyva – pusztán csak kalandvágyból indíttatva vagy megélhetést keresve – lépik át a határt és indulnak nyugat felé. Mi ezt az hatalmas szabadságot akkor el sem tudtuk volna képzelni.

A nyugati útlevél mellett volt egy másik is, egy piros színű, ami a szocialista országokba szólt. Nyaranta, ha tehettük, igénybe is vettük és elutaztunk autóval Szlovákiába a Magas Tátrába vagy Bulgáriába a tengerpartra. Ilyenkor keresztülautóztunk Románián, ahol általában egy éjszakát töltöttünk lefüggönyözött autónkban, hiszen szállodára nem volt pénzünk. Örültünk, ha bírtuk benzinnel a bolgár tengerpartig. Ott általában a tengerparti camping-ben laktunk, esetleg faházban, igencsak szerény körülmények között. De boldogok voltunk, hogy ott lehetünk, hogy forintunkért bolgár valutát kapunk, amit akkor nagyon jól váltottak be az ottani irodák. A tengerparton már „csekonicsok” voltunk a velünk vitt butángáz-főzőn főtt tojásrántotta mellett néha mehettünk étterembe is vacsorázni és zenét hallgatni. A tenger gyönyörű volt, a hínár sem zavart még akkor senkit sem. Ki gondolt volna még akkor a három vagy négycsillagos kényelmes szállodákra, ami alá manapság már nemigen adjuk.

Az én történetem 1976-ban játszódik, amikor még nyakig tombolt Magyarországon a szocializmus. Három évente kaphattuk meg a kék színű vagyis nyugati utazást engedélyező útlevelünket. Vállalati véleményezés után adhattuk be a Belügyminisztérium Útlevél osztályára a kérelmet és boldogság volt, amikor kézhez vehettük. Bepakoltunk és indultunk. Majd a határon útlevél ellenőrzés következett. Pénzt csak a kiszabott mennyiséget vihettünk, amit úgy kellett megigényelni és azt iratokkal igazolni a határon, hogy honnan is van? Három évente egy adott mennyiségű nyugatnémet márkát vásárolhattunk.

Az első határátlépésem illetve határ át nem lépésem ekkor, 1976-ban következett be. Ugyanis nálunk volt a keleti útlevél is, amit nyugatra tilos volt kivinni. Ma  napig sem tudom, hogy miért, de hát a szabály az szabály, amit az én édes párom nem tudott vagy nem akart tudomásul venni. A tény az, hogy az akkori szabályok áthágása folytán alaposan „lebuktunk”,  átkutatták az autónkat, mindent átforgattak. Vittem ajándékba egy matyó babát, azt szinte teljesen széttépték – kerestek benne valamit, gondolom, valutát. Persze mi sem voltunk “ártatlan angyalok”, ugyanis az Amerikából ajándékba kapott 25 dolláros csekket eldugtam a térképek közé. Amikor a vámos ezt a mappát is átforgatta, meghűlt bennem a vér, de szerencsémre nem látta meg.

Kiszállítottak a kocsiból bennünket és a határátkelő irodájába tessékeltek be, ahol legalább  nyolc ember társaságát élvezve arról faggattak, hogy mikor határoztuk el azt, hogy elhagyjuk az országot, vagyis disszidálunk. Elképesztő érzés volt. Megcáfolni azt, amit nem lehet, egy igaztalan állítással szemben mi haszna a védekezésnek ? Nem tudtuk sosem kideríteni, mi volt az ok? Talán valaki irígységből így kívánt nekünk jó utat? Lehet. Jóakarók akkor is voltak. De az útlevelünket nem kaptuk vissza, illetve én igen, a férjem nem. Ezt sem értettük. Szomorú szívvel ültünk vissza a kocsinkba és bandukoltunk visszafelé. Öt évig csak keletre utazhattunk, én mehettem volna, de ki hagyja el a társát, még ha annyira vágyódik is az utazás iránt? Így aztán együtt vártuk ki az időt, amikor újra utazhattunk, szabadon.

De az abszolút szabad utazás csak a rendszerváltozás után valósulhatott meg. Lassan változni kezdett az életünk  és érezni kezdtük azt,  hogy az ember szabadnak született. Hogy szabad hazában jó élni és dolgozni, terveket szőni  és reménykedni a jövőben, ami lassan megváltoztatta életünket.

Major Edit

 

Megosztás