Mára szinte közhelyes zenetörténeti tény, hogy midőn Szörényi Leventéék először próbálkoztak azzal, hogy magyar nyelven adják elő saját számaikat, még bőven benne volt a pakliban, hogy a legendás Bosch Klub angyalföldi és újpesti vagányokból álló úri közönsége néhány pofon segítségével győzi meg az Illést, hogy ne marháskodjanak. Óriási lázadás, és – szinte azonnal mainstreammá váló – underground tett volt, amikor a The Beatles-, The Kinks-, The Animals- és Buddy Holly-számok helyett Szörényi Levente azt üvöltötte a színpadról, hogy: Légy jó kicsit hozzám!
Presser Illés-rajongóként kezdte
A második banda, amelyik magyarul énekelt rock and rollt, az Omega volt. Amikor a hőskorról kezdtek beszélni, Presser elmesélte, hogy harmadéves zenei gimnazista korában valahogy beküzdötte magát a Bosch-ba, hogy meghallgassa azt a bandát, akik magyarul énekeltek olyan zenére, amiről addig azt hitték, hogy csak angolul lehet. „Akkoriban én is Illés-rajongó voltam” – mesélte Pici bácsi. Szörényi Levente pedig hozzátette, hogy „miután a Nógrádverőcei Ifjúsági Táborban megírtuk első magyar számainkat Bródy Jánossal, és ősztől játszani kezdtük a saját szerzeményeinket, a későbbi Omegás Laux József barátilag figyelmeztetett bennünket, hogy gyorsan felejtsétek el ezt a marhaságot, mert bele fogtok bukni.” Ő akkor figyelt fel az Omegára, amikor először hallotta az Azt mondta az anyukám kezdetű dalt. Elégedetten konstatálta, hogy tényleg jó ötlet meghonosítani a magyar szövegű beatzenét. (Később viszont azt mondta Pressernek, hogy túl jó volt az Omegához…)
Bandák és pártok
A beszélgetésnek ezen a pontján már el is dőlt, hogy a hippikorszak peace-love-happiness szellemiségét magyarító egykori beatnikek nem fognak összeveszni ezen az estén. Ezért a polarizált jelenből érkező közönség érezhetően hálás volt. Szörényi egy félmondattal utalt is valami ilyesmire, amikor megemlítette, hogy ”az akkori rajongók többsége tényleg vagy-vagy alapon állt ki kedvenc bandája mellett, ami sokkal kevesebb bajt okozott, mint a jóval későbbi „elvágólagosság” a politika színpadán fellépőkkel kapcsolatosan.”
Nagyjából ennyi volt a politika ezen az estén és a két művésznek sem jutott eszébe ilyesmi. Beszéltek viszont az Erdős Péterrel, a magyar könnyűzenét irányító szocialista menedzserrel kapcsolatos élményeikről, melyek egyikük számára nem voltak soha kellemesek, de ma már jókat lehet röhögni némelyiken.
A szocializmus és a könnyűzene kapcsolata témakörben Presser elmesélte, hogy akkoriban nem nagyon lehetett okoskodni a zenészeknek. Amikor az egyik lengyel turnéjukon a helyi szervezők úgy döntöttek, hogy az eredeti helyszínként kijelölt stadionban valamiért nem játszhatnak, viszont a tízezernél is több jegyvásárlónak sem okozhatnak csalódást, egymás után ötször tolták le a műsort egy kétezer fős sportcsarnokban. A duplázáshoz már hozzászoktak, de ez még nekik is sok volt.
A daliás időket emlegetve szó esett a napidíjért dolgozó turnébuszsofőrről is, aki hajnalban megállt az úton, mert így két napidíjat számíthatott fel az Országos Rendező Irodának. Presser szerint ez azt mutatja, hogy ”a könnyűzenét irányító szocialista vállalat – messze megelőzve korát – , amikor már a ma is használt kapitalista elvek szerint működött: csavarj ki mindent a zenészből, és csak annyit adj neki, amennyit nagyon muszáj”.
Musical egy kortárs opera áráért
Levente itt jegyezte meg, hogy amikor végül elfogadták az István, a király ötletét, ötvenezer forintos szerződést írt alá az első magyar rockopera elkészítéséért. Nemeskürty István nyomatékosan a figyelmébe ajánlotta, hogy egy kortárs operáért se fizetnek többet. A darab utóéletével kapcsolatban azt is megtudhattuk, hogy jóval később egy név nélkül megemlített miniszter egyszer megkérdezte Szörényi Leventétől, hogy nem írnák-e át egy picit Koppány karakterét. A szerző egyszerű nemmel válaszolt… Szó esett még betiltott lemezborítókról, régi piacokról és az új zenékről is.
Szörényi Levente elmondta, hogy már csak klasszikus muzsikát hallgat, nem gitározik, és ritkán énekel. Presser pedig az online térben fedezi fel új kedvenceit, és legújabb műve, a Pinokkió-musical bemutatását követően nekiállt rég halogatott munkáit rendbe tenni. Vannak dalok, megzenésített versek és elképzelt filmek zenéi, amik évek óta várják, hogy elkészülhessenek. Ezeket szeretné befejezni.
Miután vége lett a beszélgetésnek, a meghajlást a koncerteken megszokott vastaps, fütty és dübörgés kísérte a nézőtérről. A színpad előtti három lépcsőn először Presser Gábor ment le, majd megfordult, és kinyújtotta kezét, hogy lesegítse Szörényi Leventét. Ez a gesztus, ahogy az egész este is, az időről és az időtlen tehetségről szólt. Nem volt verseny, csak két győztes, akiknek sikerült kicsit jobbá tenni a világot. Az előtérben valaki elújságolta, hogy a Fradi megint agyonverte a Dózsát, majd egy, a közelgő önkormányzati választásokra utaló rikkantás szállt a levegőben: „Ugye győzünk!”
A világ megy tovább, gondoltam. Hazafelé furcsa hangulatban jártam egymagamban az utcát, és valamiért azt dúdolgattam, hogy Fényévnyi távolság…
R. V.
Forrás: Internet
