A szöveg, ami szíven ütött, ott világlott előttem. Rájöttem tévedésemre: a Fidelió szerkesztői – ahol az írás korábban megjelent -, már pár órával előbb megkaphatták a szomorú hírt, és rá emlékezve azonnal feltették a netre ezt az laudációkat tartalmazó korábbi cikket. Csak ültem és meg voltam győződve arról, hogy a jó Isten sugallta azt, maradjak még a gépemnél…Ezért eldöntöttem – már fájó szívvel -, de mégiscsak közre kell adnom ezeket a szeretetteli, a 90. életévét betöltő Tata születésnapjára írt köszöntőket. Az ő nevét mindenki végtelen szeretettel és nagy tisztelettel ejtette ki. Ő volt a példakép, akihez igazodtak tanítványai, aki elérhető volt és közvetlen – egy volt közülük. A gyász napján a Fidelió szerkesztői tudták, hogy szebbet, jobbat és igazabbat elmondani róla, mint azok, akik szerették és a közelében éltek,
nem lehet.
xxx
TATA-TÁL (Herczku Ági énekes sorai)
Arról már többször nyilatkoztam, hogy Tata mennyire türelmes, előrelátó és nagyvonalú volt a tanulmányaimat illetően, miszerint csak akkor vesz fel a Honvédba, ha elvégzem Miskolcon az egyetemet. Meg arról is, hogy a Honvéd Együttes, mint közösség is létezett, aminek az apropóját a közös munka adta, a velejét pedig, Tata szárnyai alatt, a civil életben is együtt töltött közös órák, legyenek akár múzeumban, étteremben, a büfében, vagy Tata kertjében, bográcsozás közben.
Arról talán kevesebbet, hogy énekesként Ő hozott először helyzetbe, úgy értem: színpadi, éles helyzetbe, a János vitéz Iluskájaként, ami sokkal inkább volt énekesi feladat, semmint táncos szólószerep. (Ez mindenkit megnyugtatott: a kollégáimat, akik azonnal levették, hogy a néptánc anyanyelvén erősen dadogok, és engem, aki ennek maximálisan a tudatában voltam.) A feladatot még próbaidősként kaptam, igyekeztem ügyesen megugrani a lécet, amit zeneileg Rossa László tett fel, meglehetősen magasra… (Kétvonalas D-k is voltak emlékeim szerint az utolsó dalban. Ez volt a mindenkori Iluskák trapézmutatványa.) Tata nem volt ott mindig a próbákon, de a főpróbán és az előadáson igen. Nem volt kenyere az agyondicsérés, sem a „sztárolás”. Így, mikor a premieremen a gratuláció mellé kaptam Tőle egy gyönyörű virágcsokrot is, zavarba jöttem. (Azt hiszem, soha nem mondtam Neki,
mennyire mélyen megindított.)
Amikor eljöttem a Honvédból, ugyanígy letaglózott egy kedves ajándékkal, egy gyönyörű tányérral, minimum annyi éves lehet, mint most Tata. Sőt, szinte kínos helyzetbe hozott, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg a nagyvonalúságát. Nem volt ugyanis zökkenőmentes, ahogy eljöttem a Honvédból. Már hetek-hónapok óta körvonalazódni látszott egy új státusz a Magyar Állami Népi Együttesben, az én későbbi énekes szólista státuszom, de Neki nem szóltam erről egy szót sem. (Nem ilyen vagyok. De amíg nem volt biztos a dolog, nem mertem…) Végül csak a szerződéshosszabbítás napján mondtam meg, hogy elmegyek. És ez nem volt fair… De Tata nagyvonalú volt velem, a honvédos pályafutásom végén is.
Mint az elején! Sorban kaptam az énekes feladatokat: ugorjak be Szvorák Kati (!) helyére a Honvéd Férfikarral (!) közös koncertelőadásra, majd vegyem át Kati helyét
az Utolsó leltárban, énekeljek a néptáncműsorok zenekari betétjeiben, a felújított Kőműves Kelemenben, rendezvényeken, kiállításokon – például Párizsban, Korniss Péter kiállításának megnyitóján –, etc., etc. Mongyő!
Mintha kiszagolta volna, hogy nem a tánc lesz az én igazi kenyerem. Jó orra van. Séf-orr. Persze azt is látta, hogy hívnak mások is, egyre gyakrabban, lemezekre, koncertekre, előadásokra… Mindig meghívtam. (Mindig meghívom.) Mindig eljött. (Mindig eljön.) Nem csupán illendőségből, hanem mert figyelemmel kísér. Kíváncsian és kritikusan. Azt hiszem, ennek a majd’ mindenkire kiterjedő figyelemnek, Tata társaságkedvelő, gondoskodó természetének köszönhető, hogy a honvédosok ma is összetartanak. Lefogadom, már több terv is van arra, hogy a járvány után kinél és mikor lesz az össznépi találkozó. Ahol Tata, mint porondmester, újra vezényli a munkafolyamatot – hatékony –, ki fát vág, ki tüzet rak, ki mosogat, na de ki fog zöldséget pucolni, és ki itta meg a boromat?! A bográcsban szépen rotyog-kavarog a pörkölt, a fejekben az emlékek, anekdoták, vidámak, szomorúak…
Gyerekek! Gyertek ennii! Máris, Tata, csak keresem a tányéromat! Tudja, a kedvencemet, az öregtányért, ahogy akkor hívta sok-sok éve. Ebből eszem legtöbbször itthon is. (Pedig rettegek, nehogy a mosogatás áldozata legyen.) Ilyenkor átsuhan bennem a gondolat: ha én főzök is – Tata etet. Ezt is köszönöm! Sok-sok szeretettel.
TATA IGAZI ÖRÖKZÖLD… (Horváth Csaba rendező, koreográfus köszöntő sorai)
Novák Ferenc Tata valóban igazi örökzöld. Ő volt az első, aki világosan megmutatta, hogyan lehet és érdemes egyszerre táncról és színházról gondolkodni, hogy a folklór nem muzeális értékek tárháza, hanem folyamatosan pulzáló, újra és újra megújulni képes tradíció. Tőle tudom, hogy a magyar néptánc és a görög drámák csodálatos összhangban állnak egymással, hogy a néptánc lehet lényegi alkotóeleme a modern színháznak, és hogy politikai demonstrációra nem alkalmas. Azt, hogy a tánc, az irodalom és a zene megtermékenyítő erővel hatnak egymásra, tőle hallottam először. Mint ahogy azt is, hogy a megújulás nem kényszer, hanem áldásos kötelesség. Végezetül pedig, hogy ha nincs ihlet, akkor üljünk le beszélgetni egymással.
Sokat köszönhetek neki. Ő nem megöregedett, egyszerűen csak 90 éves. Tata csak egy van, bár lenne belőle több!
MINDIG ZSIGEREKHEZ HATOLTAN MESÉLTÉL… (Lőrinczy György művészeti menedzser köszöntő sorai)
Tata! Én mindent neked köszönhetek! Elsőre mindig ez jut eszembe, aztán rájövök, hogy ezzel már próbálkoztam, amikor a 85. születésnapodon Sára Sándor és Korniss Péter mögött a sorban álltam, hogy felköszöntselek, de akkor egy atyai tasli és simogatás közötti gesztus volt a válasz.
A mondat a mai napig szíven üt. Abban a világban, ahol mindenki – aki tizedannyit sem tett MESTERKÉNT, mint te sokunkért – azzal „jön”, hogy kiért mit tett anno, és ezért ki mivel tartozik neki.
Akkor, a barátok és tanítványok népes gyűrűjében nem volt lehetőségem elmondani, mit jelentett nekem a Bihari és a Honvéd közössége, a kamaszként átélt Tata-féle „rendhagyó történelem óra”, ahol a néptánc példáival a Kárpát-medence és Európa etnikumainak evidens ősi összetartozásáról lebilincselően és zsigerekig hatóan meséltél. Hogy mennyire befolyásolta színházi értékrendemet a Kőműves Kelemen, amit a néptáncverzió után zenés darabként a te koreográfiáddal tizenhatszor néztem meg a Pesti Színházban, a biharis passió atmoszférája, majd a várszínházi Csíksomlyói, melyet anyámmal együtt könnyek közt ünnepeltünk a premieren, az István, a király előadásait és még sorolhatnám… De ennél talán még fontosabb, hogy megláttad bennem – a természetesen művésznek készülő tizennyolc éves srácban – a leendő menedzsert, erre tereltél, sorozatos lehetőségeket adtál, megalapoztad a hivatásomat, a pályámat, vagyis az életemet.
Milyen elegánsan, mi több, büszkén fogadtad, amikor hálátlanul – már némileg kitanítva, huszonnégy évesen – átszerződtem az Operába. Amikor pedig a későbbiekben – szerencsére gyakran – összesodort minket a szakma, úgy fogadtál el kollégának, hogy munkakapcsoltunkban egyszer sem kellett tizenegy évesnek éreznem magam, vagyis annyi idősnek, mint amikor megismertél. Mekkora emberi, szakmai nagyság és bölcsesség lakozik benned!
Tata, te voltál az én menedzsment egyetemem is, mert impresszárióként is zseniálisan működtél, tudtad, hogyan lehet a magyar kultúrát „eladni” külföldön, otthoni vacsorák és borozások alkalmával elbűvölni a nemzetközi szaktekintélyeket, köztük akár Pina Bauscht, akár az avignoni fesztivál igazgatóját, vagy világhírű olasz operarendezőket. Tudtál eredményesen tárgyalni, csapatot építeni, párhuzamosan tervezni két évre előre, és megoldani minden felmerülő napi problémát – ezt mind-mind tőled leshettem el. Amit pedig a mai, gyönyörű, kerek születésnapodon mindenképpen jó lenne megtanulnunk tőled: hogyan lehet nemzeti identitásunkat mindenek feletti értékként megőrző, igaz hazafiként, elegáns és nyitott, vérbeli européernek lenni, továbbá egy gazdag élet minden pillanatát élvezni és szeretni.
Boldog születésnapot, Tata! Mindent neked köszönhetek!
xxx
Ő hozta létre a Bihari táncegyesületet, harminc évig állt a Honvéd tánccsoport élén, és az ő kitalációja volt a Nemzeti Tánc Egyesület megalakítása is. Az utolsó interjút a Népszava készítette vele. Páratlan életműve, tapasztalata, tudása, kalandos élettörténetei nem csak alkotásaiban, de barátaiban, tanítványaiban, családja, gyermekei és unokáiban is megmarad. Munkája meghozta számára minden magyar ember és az állam elismerését is: a Nemzet Művésze lett, Erkel Ferenc-díjjal, majd Érdemes Művész- és Kossuth-díjjal is kitüntették.
Béke és áldás poraira!
Közreadta: R. V.
