Egykoron a gazdák és gazdaasszonyok akkor látták biztosítva a család téli élelmezését, ha őszre már megtelt a spejz a lekvárokkal teli köcsögökkel. A padláson kiterítve száradt a dió, vászonzacskókban, kisebb zsákokban állt a szárazbab. A háznál lévő pincében elkerített helyen homok között tárolták a sárga- és fehérrépát. Ott kapott helyet a krumpli is, vagy vermet ástak neki. A nyáron még szorgalmasan tojó tyúkok tojásait meszes vízbe tették a téli hónapokra. A szérűskertekben boglyákban állt a széna, szalma.
A természettel harmóniában élő, mezőgazdasággal foglalkozó ember számára az ősz különösen fontos időszak volt mindig is. Ekkor takaríthatja be az egész éves fáradságos munkájának gyümölcseit. Ekkor töltheti fel a kamrát, a padlást, pincét az őszi termények színe javával. Ha az időjárással barátságban jó a termés, jöhet a hideg, zord, hosszú tél, a család, a jószág biztonságban lesz. Lesz élelem, lesz tüzelő, meglesz minden ahhoz, hogy a gyermek és felnőtt szeretetben, vidámságban, bőségben dacoljon a hóval, faggyal. Pihenjen, gyűjtve sok erőt az új kikelethez.
Legyen elegendő tüzelő télen.
Fontos, hogy hálát adjunk a jó Istennek mindazokért a javakért, terményekért, amiket a föld megtermett. –így tartották. A kapott kincsek megáldásával is megköszönjük, hogy óv, véd minket, gondoskodik rólunk. Ez a hagyomány ma is él.
„Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Ezért nem az számít, aki ültette, sem az, aki öntöz, csak az Isten, aki a növekedést adja” – ez áll Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levelében.
A budaörsi katolikus templomból a hívek a vasárnapi hálaadó szentmiséről egy megszentelt cipóval térhettek haza.
s.k.
