Trianon évtizedeken keresztül tabutéma volt hazánkban, sőt nacionalizmus, amit a diktatúra – 1956 után még inkább – a fő veszélynek tekintett. A járvány miatt elmaradtak a nagy nyilvános ünnepi alkalmak, a kormány igyekezett szerény keretek között tartani a százéves jubileummal összefüggő eseményeket. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy ilyenkor az önsajnálat, vagy az önvizsgálat a meghatározó. Az elmúlt évtizedek alatt volt, amikor tartani lehetett attól, hogy kiszabadulnak a palackból az elfojtott érzelmek, felszínre jönnek a szélsőséges nézetek, az annyi kárt okozó hazapuffogtatások és csillogó délibábok. De szórványos esetektől eltekintve nem így történt. Ennek oka egész egyszerűen az ismerethiány volt: a társadalom jelentős része nem volt képben.
Csak azok voltak tájékozottak, akiknek voltak rokoni kapcsolataik az elszakított országrészekben, vagy akiknek a szülei, nagyszülei meséltek a gyerekeiknek az akkor történtekről. A tankönyvekre sem lehetett támaszkodni. És voltaképpen még ma sem tudjuk, hogy egy érettségizett fiatalnak mit kellene tudnia a határon túl rekedt magyarokról. Persze bízunk abban, hogy az iskolai kirándulási programok is sokat segítenek. De a trianoni trauma nem csak a közösségi emlékezet vagy a történeti tudat kérdése, fontosabb a múltba nézésnél az előre tekintés, az ott élő és rászoruló magyarok segítése, és a kapcsolatok ápolása a nemzet azon részével, amelyeket határok választanak el tőlünk.
A magyar történettudomány műhelyeiben izgalmas vállalkozások indultak az elmúlt években. A Lendület Trianon 100 kutatócsoportja a fiatal középnemzedék ígéretes történészeivel, Ablonczy Balázs vezetésével, eredményes munkát végez. Egyre jobban átláthatóvá válnak a békeelőkészítés egyes nagyhatalmak szerinti részletei, meg az 1918 végén kirobbant mély társadalmi és gazdasági válság, a fölborult rend számtalan áldozatának száma. Újabb és újabb mozaikok gazdagítják képünket erről az időszakról, a katonai ellenállás lehetőségeiről, a „kérész” államokról, meg a békediktátum történetéről.
A hiánytételek közé tartozik, hogy viszonylag szerény történetírásunk jelenléte a nemzetközi közegben. Pedig fontos volna, hogy mind angolul, mind szomszédaink nyelvén olvasni lehessen ezeket a friss kutatási eredményeket. Aztán: mindmáig erősek a velünk szembeni előítéletek. Sajnos, ezek ma sem koptak el. Magyarország és a magyar történelem szomszédsági képének alakításában is jelentős a mulasztásunk. Nem vettük észre a kedvező tendenciákat például a szlovák értelmiség egy részében. Mindenképpen alapos elemzésekre és cselekvési tervre lenne szükségünk. Talán a történelmünk tisztánlátását segítő eredmények hozzájárulnak majd a békekötéssel kapcsolatos ködképek és mítoszok eltűnéséhez, és előbb-utóbb ezek lesznek a tankönyvekben a tények, amelyek idővel a közvélekedés részére válhatnak.
Nyilvánvaló, hogy a békekötés tényét nem lehet egyetlen okra visszavezetni. A magyarázat során nem lehet eltekinteni a politikai-társadalmi előzményektől, a nemzetközi politikai meghatározottságoktól, a hazai politikai elit tétovaságától, egyes szereplők vétségeitől. „…lehetett volna másképp? Minden bizonnyal!” – olvassuk Ablonczy Balázs könyvében. De végül így lett, és ezzel kell szembenéznünk. De úgy tetszik, hogy a történetírásról megindult publicisztikai vita más nyomokat követett. A vitázók egy része a szabadkőművesekben véli felfedezni a fő felelősöket. Bizonyára lehet nyomokat találni e körben, ám az nehezen elképzelhető, hogy e titokzatos kapcsolathálózatnak kizárólagos, döntő hatása lehetett volna a békekötésre.
A trauma feldolgozásához igazi – de nem könnyű – leckét Székely János szombathelyi katolikus püspök pünkösdi szentbeszédében kaptunk. Első lépésként, magyarázta, merjük kimondani a fájdalmunkat. Az okok között pedig nem szabad megfeledkeznünk a magunk felelősségéről sem, hiszen a magyar politikai elit gyakran nem értette meg a velünk együtt élő népek törekvéseit. De a legnehezebb lépés: meg kell tanulnunk átélni a szomszédos népek örömét, mert a helyzet az, hogy ami nekünk veszteség volt, az nekik eredmény. De ami a legfontosabb: tanuljunk meg talpra állni, építsük újra a hazát. Pál apostol Zsidóknak írt levelét idézte: „…feszítsétek meg a lankadt karotokat és roggyant térdeiteket…” (12. rész, 12. vers). És hozzátehetjük ehhez még azt az intelmet is, hogy: ”Törekedjetek békességben élni mindenkivel…” (12.rész, 14. vers). Befejezésül a püspök azt hangsúlyozta, hogy meg kell találnunk a szomszédos népek kezét, hiszen Isten testvérként helyezett bennünket egymás mellé.
Forrás: Bécsi Napló
(R.V.)
(Képek: kepmas.hu, hvg.hu, ma7.sk)
