Új kutyás vagyok, rengeteg mindennel még nem vagyok tisztában, ezt tudom, de igyekszem tanulni. Hét hónapja örökbe fogadtam egy menhelyről egy kedves golden retriever keveréket. Itt lakik velem albérletben már több mint fél éve. Tulajdonképpen ez is egyfajta együttélés, kialakulnak ennek is a szabályai, mint egy párkapcsolatban. De ahogy egy párkapcsolatnak, ennek is megvan a valóságos oldala, tetszik, vagy nem tetszik, de ez van, egy idő után véget érnek a mézeshetek. Szóval Piskóta itt lakik velem hét hónapja, és egy darabig nem foglalkoztam vele – ahogy mondtam, új kutyás vagyok, tanulok –, de ennyi idő elteltével azért kezd az az érzésem lenni, hogy egy kicsit ki vagyok használva.
Például ha én hét hónapja lakom valakinél, azért egy idő után biztosan úgy éreztem volna, hogy illene beleadnom valamit az albérletbe. (Igen, itt lakik több mint fél éve, és semmi.) Elvittem orvoshoz, megvizsgálták, kapott tablettát kullancsok és szívféreg ellen, de mondanom sem kell, nem ő fizetett. (Tébéje nincs, ne is kérdezzék.) Én veszem neki a kajáját, egy elég drága prémium tápot, de szóba sem került még, hogy ezt hogyan gondolja rendezni. Persze ettől még elvárja, hogy minden este legyen vacsora, és némi nasi is.
És emellett is lenne egy csomó dolog, amit szerintem megtehetne. Mindennap adok neki száraz tápot (amit ugye én veszek neki). Önök szerint csinált ő nekem egy szendvicset akár egyszer is?! Ha elmegyek dolgozni, órákat tölt itthon egyedül. Azt gondolhatnánk, hogy ez a tökéletes alkalom kicsit segíteni a házimunkában. Felporszívózhatna (félelmetes, hogy hullik a szőre). Elmosogathatna. Beindíthatná a mosógépet. Kiteregethetne. Néha, amikor hazajöttem, és benyitottam az ajtón, arra számítottam, hogy Piskóta ott áll a mosogatónál, és törölget. Voltak reggelek, amikor vártam, hogy hozza be nekem a reggeli kávémat, de már nincsenek reményeim. Ehelyett egész nap fekszik, alszik, rágja a teniszlabdáját, néha sóhajtózik (hogy min, azt nem értem), stb.
Szóval egy darabig nem hoztam szóba ezt a pénz dolgot, mégiscsak menhelyről jött, le van égve, de múlt héten azért már úgy éreztem, bármilyen kínos, meg kell beszélnünk ezt az ügyet. Elvégre most már százezrekkel lóg és tartósan potyázik. Beszéltem neki az emelkedő albérletárakról, inflációról, dráguló élelmiszerekről. Próbáltam ezt a kellemetlen dolgot empatikusan, felnőtt módra előadni. Ekkor kezdtem egy kicsit ingerült lenni, mert ő csak vigyorgott rám, csóválta a farkát és teljesen úgy tett, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek. Ki csóválja a farkát, ki van jókedvében, amikor azt a szót hallja, hogy infláció?! Nincs semmi vicces abban, hogy 1200 forintba kerül tíz deka sajt!
Meg úgy egyébként is, teljesen fesztelenül elvan a mindennapokban, élvezi az életet, a sétákat, a napsütést, nyomát sem látom, hogy zavarná ez a dolog. Mindannyiunknak van egy ismerőse, aki amikor be kéne dobni a közösbe – egy éttermi számlába, egy kocsmai sörözésbe –, hirtelen olyanokkal jön elő, hogy otthon hagyta a tárcáját, elromlott a hitelkártyája. Kezd az a gyanúm lenni, hogy az én Piskótám egy ilyen alak.
Szóval a kérdésem a kutyás ismerőseim felé az lenne, hogy mikor kezdenek végre beleadni a közösbe? Mikor segítenek majd be a házimunkába? Egy év? Másfél? Vagy most nekem akkor el kellene tartanom őt, ő meg nem csinál cserébe semmit?!
Eh, mindegy is, inkább jöjjenek a hét legjobb cikkei! Legyen csodás, kevésbé esős, napsütéses vasárnapunk!
Major Edit
Forrás: Roadster magazin
