Szerettem volna őket megismerni és ezt a látogatást meg fűszerezni azzal, hogy végre kiszabadulva a vasfüggöny mögül világot láthatok. Lázasan tervezgettük az utazást, ajándékokat vásároltunk többek között egy matyó babát is, egy kis magyaros hímzésű terítőt, matyó hímzett blúzt és egy kis italt is, habár a kiviteli lista szigorúan elő írta a mennyiséget mindenből. De hát ez olyan csekélység volt, hogy ezt nyugodtan vihettük magukkal. Az esküvőmre kaptam Amerikában élő nagybátyámtól egy dollár csekket, ha jól emlékszem -írd és mond – huszonöt dollárt. De ugyebár a határon ezt a csekket akkoriban nem lehetett csak úgy átvinni, tiltotta az akkori szabályzat, viszont ez a kis pénz jól jött volna odakint, ezért én eldugtam egy térképmappába. Ugyanolyan kék színe volt a csekknek, mint a térkép oldalainak, ezért én ezt jó helynek véltem.
Minden készen állt az útra, a nyugati útlevél – az a bizonyos kék színű – már ott lapult a táskámban, velünk volt a magyar édes-nemes piros paprika, sőt igazi zöldpaprika is ajándékba a magyar földről, szóval minden rendben, indulhattunk. Már a határhoz közeledtünk, amikor kotorászni kezdtem a táskámban, hogy kikészítsem az útlevelemet,és meglepődve vettem észre hogy nemcsak a kék, hanem a piros vagyis a szocialista országokba szóló útlevelem is nálam van.
Ez hogy kerül ide? – kérdeztem a férjemet, aki a legtermészetesebben válaszolt. Én tettem bele a táskádba, az enyém is itt van nálam. De hát miét?- kérdeztem. Tudod, hogy ezt nem szabad!
Mondott valamit, amit most nem idézek, de megkérdőjelezte az én hozzá értésemet a határ átkeléssel kapcsolatban. Hogy miért? Azért, válaszolta mert ha nem Hegyeshalom felé hanem például Csehszlovákián keresztül jövünk haza? – ami köztudottan lehetetlen volt akkoriban. Az útvonal módosításhoz engedély kellett volna. Nem volt mit tennem, de a táskámból, mint egy bűnjelet, kitettem a kesztyűtartóba a piros útlevelet.
Időközben odaértünk a határ átkelőhöz. Útlevél ellenőrzés, majd kiszállítottak a kocsiból. Van elvámolni valójuk? kérdezte a vámtiszt. Természetesen nem volt, de mégis szabályos átkutatás következet, ezért tehát a kesztyűtartóba is benyúltak. Ez mi? –hördült fel a vámtiszt bűnjelként a piros útlevelemet lobogtatva. A magáé hol van mordult a férjemre?- majd elvette a felé nyújtott útlevelet.
Férjem védekezésül elmondta az egyébként logikusnak tűnő választ, amit már nekem az előzőekben elmondott, de ezt a vámtiszt nem tolerálta. Átkutatták a kocsit. Ami a legjobban fájt, hogy a matyó baba blúzának puffos úját kitépték, kifordították, hátha van benne valami, a piros paprikát kiöntötték, mindezt a piros útlevél miatt. Mikor határozták el, hogy disszidálnak?- förmedt rám az időközben odarendelt magas rangú vámtiszt. Hogy micsoda? Hogy mi disszidálni? Majd betessékeltek bennünket egy szobába, egy hosszú asztalhoz ültettek azt körülülték vagy tízen és kérdéseket tettek fel. Időközben egy mappát is találtak, amiben a férjem gyűjtötte a hivatalos ügyeit, fizetésemelésekről, átsorolásokról, de lehet, hogy volt ott egy iskolai bizonyítványa is. Lehet, hogy ez szúrt szemet és nem is a piros útlevél? Hiszen a vak tyúk is talál szemet, hát ott a határon találtak. Pedig isten lássa lelkem hogy mi csak rokonlátogatásra indultunk és mi lett belőle!
Elvették az útleveleinket és határátlépés helyett fordulhattunk vissza. Kullogtunk szótlanul szinte hazáig. Azt a lelki állapotot, amiben akkor mi voltunk, nem lehet leírni. Hoztuk vissza a cafatokra tépett matyó babát, de a huszonöt dolláros csekket is, mivel a vámtiszt hiába lapozta, nyálazta végig a térkép mappát, mégsem látta meg.
Öt évig nem kaptuk vissza az útlevelet még szerencse, hogy a szocialistát, azt a bizonyos pirosat, nálunk hagyták. Így aztán többször utaztunk a kelet európai szocialista országokba, ami enyhítette azt az érzést, hogy bezárult előttünk a szabadság kapuja. Hosszú kilincselés után több mint öt év múltán visszakaptuk a szabadságot jelentő kéket is, és lassan elfelejtettük az egészet.
Major Edit
