Idõsebb Kodolányi János (Telki, 1899. március 13. – Budapest, 1969. augusztus 10.) író, újságíró, az úgynevezett népi írók kiemelkedõ képviselõje.
Kodolányi János a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentõsebb regényírója (akárcsak barátja, Németh László), világirodalmi rangú epikus. Könyvei évek óta több kiadásban és nagy példányszámban jelennek meg, szerepe ezzel együtt is vitatott.
A mai irodalmi- és közéletben és közoktatásban jelentõségéhez képest méltatlanul kevéssé (el)ismert; az irodalmi- és közélet más berkeiben és a szélesebb közönség körében ugyanakkor évtizedek óta töretlenül népszerû, sõt újabban Várkonyi Nándorral és Hamvas Bélával együtt – elsõsorban Jókai Anna elnevezése nyomán – „a nagy triász” néven emlegetve, mint „szellemi iránytû”, meghatározó jelentõséggel bír.
Munkássága valamennyi irodalmi mûnemre kiterjedt (líra, dráma, epika, ezen belül a novella és regény, továbbá az esszé). Életének inkább késõi szakaszában regényíróként nemcsak a magyar, hanem a világirodalom nagyjai sorába is beírta magát, mûveit több nyelvre is lefordították. Elsõsorban az ókori mitológiát (Égõ csipkebokor; Vízöntõ; Új ég, új föld), illetve a tatárjárást (Boldog Margit; Julianus barát; A vas fiai) feldolgozó regényei fontosak.
Életmûvébõl kitûnik nemcsak a globális (világpolitikai, irodalomelméleti), hanem a lokális („helyi érdekû”, nemzeti, regionális, szervezési és gyakorlati) problémák iránti érzékenysége; ami a puszta szavakon túl (számtalan folyóiratban publikált) tettekben is megnyilvánult (például a magyar írók önsegélyezõ szervezete, az Írók Gazdasági Egyesülete, IGE szervezõi közé tartozott).
Emiatt nehéz is lenne a mai politikai szakfogalmak közé beskatulyázni: a magyarság mint nemzet sorsa iránt érzett aggódás, a világpolitikai helyzet mérlegelése a (radikális) jobb-, a szociális problémák iránti érzékenység pedig a (radikális) baloldalra is el-elsodorták. Tehetségét nemcsak barátai, munkatársai, hanem „nehéz”, konfrontatív, hevesen vitázó természete miatt idõlegesen vagy véglegesen szerzett politikai és irodalmi ellenfelei többsége, mint például Babits Mihály, Fábry Zoltán is elismerte.
Korai évek (1899–1921)
Telki (1899–1903)
1899. március 13-án született a Pest megyei Telkin, vidéki katolikus köznemesi családban. Apja, Kodolányi Gyula fia születése idején pilismaróti erdész („erdõfõtanácsos”), anyja, Martinovics Ilona pedig Martinovics Ignác leszármazottja volt.
A család története – Tüskés Tibor összefoglalásában – tragédiák, szerencsétlenségek sorozata.Szülei diszharmonikus házassága, válása, apja szeretettelensége („ólommadárnak” gúnyolta enyhe sántasága miatt, melyrõl csak az I. világháború éveiben derült ki, hogy Achilles-ínzsugorodás okozta súlyos betegség) és anyja „elvesztése” a leendõ író egészségét korán kikezdték, idegességre, megbetegedésre könnyen hajlamos volt. Apját a negyvenes évek végén írni kezdett Boldog békeidõk címû regény fõhõse, Németh Gyula alakjában örökítette meg az író.
Pécsvárad (1903–1909)
A szülõk 1903-ban elváltak, édesapját pedig Telkirõl a mecseki vidék területén lévõ, a Zengõ völgyében fekvõ Pécsváradra helyezték át közalapítványi erdésszé, így a család (az apa és a gyerekek) költözésre kényszerült.
Mivel Kodolányi csak elsõ néhány évét töltötte szülõfalujában, ezért ott szerzett élményei nem váltak, nem is válhattak tudatosakká. Pécsvárad akkoriban (ma is) vegyes lakosságú falu volt: alsó, nagyobbik részén a lakosság külföldrõl betelepített németek (svábok) utódaiból állt, s csak az északi rész volt tiszta magyar, akik a református vallást gyakorolták. Pécsváradon már öt-hat éves korában, akarva-akaratlanul megtanulta a németség különös tájszólását.
Elsõ zenei élményei e helyhez kötik: a templomi orgonán hallhatta és szerethette meg Bach mûveit, mostohaanyja (Kodolányi Gyula nem sokkal válása után vette feleségül tiszaújhelyi Ujhelyi Alvát) zongorajátéka révén ismerhette meg Chopin mûveit.
A Pécsváradon szerzett emlékek, élmények a Boldog békeidõk címû regényében, a falu rekonstruált középkori képe pedig a Julianus barát címû regényben tárul az olvasó elé. Süllyedõ világ címû önéletírása szerint itt kötött életre szóló barátságot a könyvekkel és az irodalommal; olvasmányai közé tartozott többek között Mark Twain Tom Sawyere (Tom és Huck címen) és Camille Flammarion Népszerû csillagászata. Ismerte a Fehérlófia címû mesét is.
Vajszló (1909–1910)
A elemi iskola négy osztálya közül – amely megfelelt a mai általános iskola alsó tagozatának – az elsõ hármat még Pécsváradon, a negyediket viszont már a vajszlói római katolikus elemi népiskolában végezte, mivel apját idõközben (1909) az "Ormánság fõvárosába", Vajszlóra nevezték ki fõerdésszé. Szoros barátságot kötött egy parasztfiúval, Simon Dezsõvel. Kodolányi még évtizedekig visszajárt a faluba. Az itteni élmények hatása több késõbbi mûvében felismerhetõ: itt találkozott a Sötétség, a Böbék Samu búcsúja és a Földindulás címû novellái, illetve a Szép Zsuzska és A vas fiai címû regényei egyes alakjainak modelljeivel; a Keserû ifjúkor címû kisregényciklus elsõ része, a Feketevíz szól életének e szakaszáról. (Még korábbi, pécsváradi élményeit az Akik nem tudtak szeretni címû mûben örökítette meg).
Pécs (1910–1915), Székesfehérvár (1915–1919)
Középiskolába Pécsett és Székesfehérváron járt. A (mai) Mátyás király u. 17. szám alatti, a világháború éveiben a Rákóczi utcába költözõ pécsi állami fõreálgimnáziumba 1910-ben íratták be. Az iskolában ugyanolyan rossz légkör uralkodott, mint otthon, a verés, a nádpálca mindennapi nevelési eszköznek számított; Kodolányi mélyen megvetette „korlátolt szellemû”; „barom, buta, bornírt” tanárait, nem jól tanult; az ötödik osztályban mennyiségtanból és német nyelvbõl megbukott, s mivel dacból nem írt pótvizsgakérvényt, az osztályt újra járta. Ebben az idõszakban egyre többet betegeskedett, a gyermekkori Achilles-ínzsugorodás súlyosbodása folytán lába egy idõre felmondta a szolgálatot, operálták, két hónapot töltött kórházban. Ezután csak bottal, félmankóval tudott járni.
Miután átiratkozott Székesfehérvárra az ottani – Kelemen Béla igazgatásával mûködõ – reálgimnáziumba, elhagyta Pécset, „szenvedései városát”.
Szállást a fehérvári Tobak utca 2. számú, földszintes sarokházban kapott, ahol három évet töltött (csak az elsõ világháború okozta szénhiány miatti kényszerszüneteket és a nyarakat töltötte Püspökladányban, ahol anyja élt). A Tanácsköztársaság kitörése és bukása miatt (az érettségit a proletárdiktatúra eltörölte) osztálya csak késõn, 1919-ben érettségizett.
Diákkorától írt, szerkesztett. Visszaemlékezése szerint hat-hétéves korában kezdett saját tetszésére, elsõsorban hallott magyar népdalok dallamára verseket írni. 1915-ben jelent meg elsõ verseskötete Pécsett Hajnal címmel. Az iskolában az irodalmi önképzõkör vezéregyénisége volt; 1917-ben Diák-toll címmel irodalmi lapot szerkesztett, melyet egy másik iskola megbírálása miatt a tanári kar betiltott. (forrás:wikipedia)
Kodolányi János további pályafutásról, munkásságáról, életérõl ITT olvashat:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kodol%C3%A1nyi_J%C3%A1nos_(%C3%ADr%C3%B3)
