A szlovákok betelepítése:
Esterházy József, a szlovákok és németek betelepítõje- forrás:wikipedia
A lakatlanná vált település csak 1623-ban kezd benépesedni, de népességének száma állandóan változik, s csak a felszabadító háborúk után kezdett benépesülni magyar és tót lakosokkal.
A török kiûzése után, a németekhez hasonlóan õket is az Eszterházyak telepítették be Bánhidára valószínûleg Trencsén, Nyitra, Pozsony megyébõl és Morvaországból, részben a református magyarok ellensúlyozására. Ebben az idõszakban önként is költöztek ide jobbágyok, egyszerûen ideszöktek, ez a jelenség az úrbérrendezésig nem számított ritkának.
Trencsén, Nyitra és Pozsony vármegyék- forrás:wikipedia
Fõ foglalkozásuk a mezõgazdaság, szõlõtermesztés, fakitermelés és a mészégetés. Bél Mátyás Komárom vármegye leírása címû mûvében azt írja Bánhidáról, hogy „…ebbe is szlovákok telepedtek le, de mintegy tíz évvel elõbb, mint a szõlõsiek.”
Õ még azt is közli, hogy „földje nem olyan minõségû, hogy alkalmas lenne elõnyös földmûvelésre, mert nehezen termi meg a búzát, és csak fáradságos munkával telepítették meg a szõlõket északkeletre, a Szõlõstõl folytatólagos oldallal lefelé húzódó hegy lejtõjén, ahol a Szt. Vid barlangjai is van…
Közepes sorban vannak tehát a lakosok, s a föld hozamából nem tudnak úgy felemelkedni, hogy az országút mentén egy jómódú falu tekintélyét tudnák tartani.
A földesúrnak viszont van itt hasznos vendégfogadója, terjedelmes halastava, és gazdálkodásra sem utolsó lehetõsége.” Mindez a folyamat 1720-1730-as években következhetett be, ekkor a szlovák lakosság már meghaladta a magyarokét. Az országos (regnikoláris) összeírások szerint
1715-ben lakosok: Benedek János, Bodoni János, Bratiakos Mátyás, Breszkó András, Debelák János. Guskó György, Hajas György, Herestya János, Jankovics György, Lajos János, Lüker Pál, Martidesz János, Oláh János, Paulovics György, Pazkid János, Pintér Mihály, Pluhár György, Polyák Mihály, Smudla Gáspár, Szacki Pál, Szent Györgyi György, Sztugonyi János, Takács Márton, Tamaskó Márton, Vagyonszki István, Vagyovszki Pál.
1729-ben a fennmaradt írások szerint itt még csak 30 jobbágycsaládot számláltak, 1768-ban 75, 1828-ban már 171 család lakja.
Bánhida ebben az idõben a megye legnagyobb községei közé tartozott.
Oktatás és egyház a reformkorban
A reformkorban mind az oktatás, mind az istentiszteletek nyelve kétnyelvû, magyar és szlovák. A gyerekek elõbb tanultak meg szlovákul és késõbb iskolás korukban sajátították el a magyar nyelvet. Az 1830-ban itt járt egyházi elöljárók a látogatás során megállapították:
„Jelen visitatio alkalmával a Bánhidai iskolás gyermekek taníttatásával kapcsolatban a következõ rendelkezés és iskolamesteri megbízás van: délelõtt magyar nyelven, délután pedig – mindaddig, míg részletesebb rendelkezés nem lesz – szlovák nyelven történjék a gyerekek iskolai oktatása, amely e plébánia lakosai között valamennyire is csak él.”
„… megállapítást nyert, hogy a bánhidai plébánia népe – a fiatal gyerekek kivételével- érti a magyar nyelvet… ezért a jövõben a körülményeknek megfelelõen alkalmazandó utasítást adjuk: mind a mater, mind a filia templomában a szentbeszédek magyarul és szlovákul, miként a hitoktatás is váltakozva történjék ezeken a nyelveken. A beszédekhez és az oktatáshoz hasonlóan a litániák és így legyenek és nem másképp, s a népnek tanítsák a magyar énekeket is.”
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc
Az 1848/49-es emlékmû- forrás:wikipedia, fotó:Rakaszmisi
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt a környéket megbízhatatlannak tartották a szlovákok „pánszláv” érzelmei miatt, ezért nem is akartak toborozni nemzetõrséget.
Ezt több tény is cáfolja, Boross Mihály írja könyvében, hogy a bánhidai szlovák jobbágyok kiálltak a forradalom és szabadságharc ügye mellett. „Bánhida tótajkú lakosai megszégyenítették volna bármelyik magyar községet”. Ennek ellentmond az a szlovák népdal, amelyet itt is fújtak:
„Kossuth a Batthyány Kossuth és Batthyány Slobodu nám dali Szabadságot szerze, Nech im pán Boh dopomáhá Légyen Isten oltalmunkra V tom uhorskom kraji. Magyarhonban szerte.
V tom uhorskom kraji Magyarhonban szerte Tambur vibubnuje, Ki is doboltatott, Ze nám Kossuth s Batthyánym Hogy Kossuth s Batthyány nékünk Slobodu daruje.” Szabadságot adott.
A másik Fieba József, Vértesszõlõs szülötte, aki Bánhida község plébánosaként 50 botot és hosszú várbörtönt kapott, mert kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot.
Életmódváltozás a bányanyitás után
A bányanyitással (1896) a foglalkozásokban megjelent a bányászat és a kõfejtés is. Jellemzõ volt erre az idõszakra a kétlakiság. Az iparban dolgozó munkások (MÁK Rt, Bánhidai Erõmû) nagy része a mûszak után a földjein dolgozott, többnyire paraszti kisgazdálkodás szintjén, kézi erõvel. A lakosság aránya teljesen megváltozott a magyarok javára.
A kisebb zártabb közösséget felváltotta egy nyüzsgõ bányatelep, egy „mini-Amerika” = Tatabánya közelsége. Ez megváltoztatta a lakosság összetételét, a hagyományokat, sõt a mindennapi beszédet is.
Új szavak kerültek be a németbõl, mint a bányászat szakszavai és az újkor találmányainak, eszközeinek neve is a magyarból vagy a németbõl került be a település nyelvsziget jellege miatt. A szülõk már egyre kevésbé tanították meg gyermekeiket a szlovák nyelvre, „a keverék tót” lett általános. (Pl. Igyeme do Konzumu biciklipumpa kupity.)
Ez a korabeli humor és anekdoták forrása lett, az egyik fotós mondása szerint: Amilyen pofát te vágsz, olyan képet kapsz…
A bányatelep ellátására az ország más részeibõl kerültek ide a 19–20. század fordulóján bolgár kertészek. Õk az anekdoták szerint megtréfálták a bánhidai parasztokat a palántáikkal.
A helybeli gazdálkodók nem foglakoztak intenzív zöldségtermesztéssel, csupán az áttelelõ salátát, a káposztát és a szõlõkben termett gyümölcsöket vitték a piacra eladni.
A bolgárkertészek a viszonylag nagy hozamot sok trágyázással, öntözéssel és a terület tökéletes kihasználásával (kettõs és köztes) termeléssel érték el. Otthonról hoztak karalábé, káposzta, karfiol, kelkáposzta, padlizsán, stb magokat, de az új zöldségfajták a paprika, paradicsom, a bab is az õ közvetítésükkel terjedt el.
Õk a földek több mint 90%-át bérelték, nem szándékoztak letelepedni, hanem hûen megmaradtak bolgárnak és a nálunk szerzett hasznot hazavitték. Emléküket ma már csak egy utcanév õrzi ( Bolgárkert utca).
Szent Erzsébet Óvoda – forrás:wikipedia, fotó:RakaszMisi
A szlovák-magyar "lakosságcsere"
A második világháború után, 1946. február 27-én kötött szlovák–magyar lakosságcsere érintette a bánhidai szlovákokat. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) munkát, földet ígért az embereknek, a fõ gondolatuk az volt, hogy Csehszlovákia gyõztes ország, és Magyarország vesztesként még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között kénytelen élni.
A Szlovák Telepítési Hivatal az áttelepítés propagálásának is részese volt, amelynek egyik legfontosabb eszköze, a Sloboda (Szabadság) címû hetilap nagymértékben elõsegítette a toborzás sikerét. Az áttelepülés lehetõségének ténye két táborra osztotta a magyarországi szlovák kisebbséget.
Megosztotta nemcsak a több évszázados közösségeket, de az egyes családokat is. Az ebbõl származó ellentétekre mutat rá Andrej ®iak az SzNT képviselõje. Magyarországi látogatása során nyert tapasztalatairól így ír: „a helyi magyarok rendesebben viszonyulnak az áttelepülésre jelentkezettekhez, mint a maradni szándékozó szlovákok, akik a szó szoros értelemben elûzik, elüldözik õket.“
Puskin Mûvelõdési Otthon a millenniumi emlékoszloppal- forrás:wikipedia, fotó:RakaszMisi
Az áttelepülés kapcsán a magyarországi szlovákok 3 társadalmi csoportot alkottak. A Sloboda szerint az elsõ csoportot a jómódú gazdagok alkották, akiknek tulajdona meghaladta az 50 köblöset és sajnálták elhagyni tulajdonukat. A második csoportba tartozó szlovákok fejét már megzavarta a magyar állameszme és büszkén vallották magukról, hogy mi „magyar tótok“ vagyunk.
A lap szerint a harmadik csoport volt a legnépesebb és az áttelepülés szempontjából a legértékesebb. Õk voltak azok a szegény, illetve kisparasztok, akik lelkében felébredt a valódi szlovák nemzeti érzés. Ezt a megállapítást támasztja alá Ján Bobák is, aki szerint a lakosságcserére lényegében csak a falusi szegénység és a kisbirtokosok jelentkeztek.
A magyarországi szlovákok között végzett propaganda ill. a toborzás alapeszméje ördögien hasonlított a Szlovákiában zajló reszlovakizáció módszeréhez. A CsÁB központ propaganda osztálya találóan világított rá a lényegre. Az általuk kiadott utasítás szerint a munkatársaknak minden egyes településen az áttelepülésre meg kell nyerni 3-4 módosabb gazdát, akiket majd követni fognak a szegényebbek is.“
A lakosságcsere-egyezmény aláírása után a két kormány között nem született megegyezés annak pontos megkezdésérõl. A csehszlovák kormány és a Megbízottak Testülete annak beindítását szeptemberre, befejezését viszont 1947 májusára feltételezte.
Bár a magyar országgyûlés az Egyezményt csak hosszú vita után, többszöri nekifutásra fogadta el május 14-én, biztosra vehetõ volt, hogy mindent elkövet annak elodázására. Több tárgyalás után, végül is megkezdõdött a magyarországi szlovákok egyoldalú áttelepülése júniusban. A Vegyesbizottság 1. számú határozata alapján 115 szlovák bányász család (606 személy) települt át a bánhidai körzetbõl.
Sokaknak azt ígérték, hogy hadifogságban lévõ hozzátartozójuk hamarabb hazatérhet, ha szlováknak vallják magukat és áttelepülnek. A 6-os, bánhidai körzetben hat héten keresztül gyõzködték az embereket. Bánhidán még augusztus elején „szlovák katonai személyek a rendõrbiztost is bántalmazták.” Kezdetben a CSÁB szerint 843 ember jelentkezett, a magyar rendõrség jelentése szerint ez inkább összeírás célzatú statisztika.
Szemtanúk visszaemlékezése szerint mindösszesen kevés család települt át Csehszlovákiába Érsekújvár /Nové Zámky/ környékére, a többi hûséges maradt szülõföldjéhez. A kitelepültek közül sokan szöktek vissza, már 1946-ban, s a már átvitt ingóságaikat is Szlovákiában hagyták, mint mondották, itt inkább csak burgonyán éljenek, mint ott maradjanak. 1947 májusáig öten szöktek vissza: Felsõgallára ketten, Bánhidára hárman.
Az önállóság elvesztése, Tatabánya városrésze
1947-ben szûnt meg önállósága, amikor Alsógallát, Bánhidát, Felsõgallát és Tatabányát Tatabánya néven vonták össze. A belügyminiszter 179.238/1947.-III.3. számú leiratában elrendelte a négy „bányaközség” egyesítését (Alsógalla, Bánhida, Felsõgalla, Tatabánya), és az összevont település Tatabánya nevet kapott, mely névadás ellen az 1947. október 9-én feloszlatott képviselõtestület tiltakozott, és az új városnak a Bánhida nevet javasolták.
Napjainkban a közösségi, kulturális élet központja és a szlovák hagyományok ápolásának színtere a Puskin Mûvelõdési Ház és a Szlovák Tájház. (forrás:wikipedia)
Református templom /"Bagolyvár"/
Katolikus templom /Szent Mihály/
Evangélikus templom/1937/
Puskin szobor- forrás:wikipedia, fotó:RakaszMisi
