A szülőházamat – úgy tudom – 1888-ban Weber János építette, akinek fia, Lipót és felesége, Eberhardt Eva, ugyancsak a házban lakott gyermekeikkel,
Az 1970-es évek végén ifj. Weber János Budaörs Város Tanácsának adta el a házat, ahol 1987-ben létrejött a mai Helytörténeti Gyűjtemény.
Valamikor hosszabb volt az épület, de azt később lebontották. A pince a mai napig is megvan. Apám úgy mondta, hogy régen az egy jól hasznosítható, száraz pince volt. Szerinte most azért vizes, mert az autópályával elvágták a víz útját.
A családi gyökereim a Fültz, a Bayer, a Winkler családokhoz köthetőek. Annyit tudok, hogy több mint 300 éve Ulmból a Dunán érkeztek.
Három nővérem után utolsó gyermekként születtem, szüleim örömére.
Mondhatom, hogy nagyon szép gyermekkorom volt. A környékbeli fiúkkal fociztunk, karikáztunk, sokat játszottunk. Nem szenvedtem semmiben hiányt.
A régi udvaron.
A Fiúiskolába jártam, ahol az alsótagozatban Kiss tanító nénitől tanultam írni-olvasni. V. osztálytól aztán Herbai tanárnő volt az osztályfőnökünk. Az utolsó évet már az újonnan épült Rózsa utcai iskolában végeztem, akkor még csak fiúkkal jártam egy osztályba. Hittanra járhattunk, de csak a tanórák után. Nem tartozott az órarendbe, de a bizonyítványunkba beírták. Szerszámkészítőnek tanultam tovább.
Barátokkal a Csap utcai pincénknél.
Rokonok, barátok a Bayer pincénél.
A kitelepítéskor már a vonaton voltunk, ám édesanyám velem volt állapotos. Egy emberséges doktornő mentesítő levelet adott, hogy nem mehetünk a hosszú útra. Ugyanis előzőleg egy édesanya a vonaton szült és a csecsemő meghalt.
A házunkba már nem tudtunk visszamenni, hanem Budán kaptunk egy szükséglakást egy kibombázott épületben. Szerencsére valamilyen úton-módon mégis visszakaptuk a házunkat. Ám apámat gyakran keresték a rendőrök. Olyankor felmászott a padlásra és a másik végén lecsúszott a széna közé.
Még Budaörsön a családommal.
Földjeinket is elvették, felesbe dolgoztunk szőlőt, gyümölcsöst. Végül apám egy nyomdában kapott munkát. A Rákosi idők azok bizony kemények voltak. Emlékszem a kötelező beszolgáltatásra. Le kellett adni a termést, a tojást, disznóvágáskor egy bizonyos hús- és zsírmennyiséget.
Édesapám volt a böllér.
Otthon a szüleinkkel svábul beszéltünk, de amikor a nővéreim férjhez mentek, attól fogva magyarra váltottunk, hogy az új családtagok is megértsék, ne legyen abból gond.
1954-ben voltam elsőáldozó.
Ballagási fotó.
Még a katonaság előtt, 1969-ben útlevelet kértem és szinte a csodával határos módon meg is kaptam. 1969. március 9-én érvényes turista-útlevéllel az akkori NSZK-ba utaztam. Mivel nem azzal a céllal mentem ki, hogy kint maradok, az útlevélen kívül semmilyen okmányt nem vittem magammal. Egy kitelepített budaörsi családnál szálltam meg. Anton bácsi, a szállásadóm egy építkezésen dolgozott. Ő ajánlott ott munkát. Vasárnap megérkeztem, hétfőn bejelentkeztem a hivatalnál, kedden már munkába is álltam. Megtetszett a kinti életforma. Akkor már saját magamra támaszkodtam. Meghosszabbítottam a vízumomat. A hatóságnál látták, hogy kitartó vagyok, ezért személyazonosságit kaptam. Hamarosan katonai sorozásra kellett mennem. Miután kiderült, hogy keleti országból jöttem, kémgyanússá váltam. Ezért nem kellettem a hadseregnek – amit őszintén, nem is bántam. Úgy jártam, hogy két katonakönyvem is volt: egy magyar Magyarországon és egy német az NSZK-ban – és nem voltam katona. Ezt sem bántam!
Leopold nagypapa 80 éves.
Az élet ment a maga útján. Megházasodtam. Sajnos, a feleségem autóbalesetben elhalálozott. Egyedül maradtam a 2 éves kislányommal.
1975-ben újból házasságot kötöttem. Reginával, aki egy nagy családból származik, már 49 éve együtt vagyunk. Ő egy nagykereskedésben volt üzletvezető. Hüffenhardtban építkeztünk, ott telepedtünk le. Ma már öt unoka boldog nagyszülei vagyunk.
1975-ben volt az esküvőnk.
A környéken sok régi budaörsi lakik. Tudták, hogy melyik családból származom. Hamarosan bekapcsolódtam a helyi sportba is. Két lovat tartottunk, egy a lányomé – ő versenyszerűen lovagol. A másik az enyém, hobbiból. A közelben lévő óvodából szívesen jönnek a karámhoz a kicsik.
Velencén van egy nyaralónk, a nyarakat évek óta ott töltjük.
Feleségem belépett a Lyra kórusba.
Visszatérve a szülői házra: Itt voltam, amikor a Heimatmuseumot avatták. Akkor az egyik szemem sírt, a másik mosolygott. Mert visszaemlékeztem a boldog gyermekkorom színhelyére, de örültem is, hogy olyan szép lett és milyen értékes feladatot tölt be ezután.
Mindig szívesen jövök Magyarországra, Budaörsre. Kint sem tartanak idegennek, én sem érzem idegennek ott magam. És Magyarországon is itthon vagyok.
Köszönöm Janinak, hogy mindezt elmondta és a családi fotókat a rendelkezésemre bocsátotta.
s.k.
