Cseh Tamás emlékezete

2019-08-07 | Kultúra
Tíz éve már, hogy a gyűlölt betegség elvette Cseh Tamást. Lassan tíz éve hallgat a gitár, tíz éve nincsenek szavak, pedig ma is  énekelnie kellene, itt kellene lennie köztünk. Nem volt kiemelkedő gitáros, sem magasan képzett énekes, de mindig úgy énekelt, hogy belefájdult a szívünk.

Vele éltünk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket. Megénekelte  szerelmeinket, kiábrándultságunkat, a mélységet és a magasságot, a mi akkori világunkat. Gondolkodó fiatalként nem volt könnyű a hazánkban élni… Disszidálhatott volna, de itt  maradt. Talán azért, hogy hangjával, vonzó egyéniségével tartsa bennünk a lelket. A zene mellett a rajzolás is a szenvedélye volt, de a képzőművészeti főiskolára nem került be. Mi, a rajongói, csak örülhetünk, hogy így történt, hiszen a pódium helyett egy magányos műterembe is sodorhatta volna az élet. Bereményi Gézával 1970-ben ismerkedett meg. A véletlen hozta össze őket, de szinte néhány óra elmúltával már alkotópár lettek: Tamás eljátszotta gitáron, azt,  amit érzett, Bereményi meg szavakba öntötte Tamás lelkét. Kivételes párost alkottak egy olyan korban, amikor nagyon kellettek nekünk Bereményi utánozhatatlan gondolatai és Tamás utánozhatatlan szerénysége és lelkesedése.

Imádta a indiánokat, és sikerült megalkotnia egy saját indián-világot. Még gyerekként, a Gellérthegyen toborozta  első indiáncsapatát. Előbb a Vértesbe jártak, később Bakonybél környékére. Véresen komolyan vette a játékot. Valamennyien indiános jelmezbe öltöztek, és úgy éltek a Bakony erdeiben, mint az igazi indiánok, akikről gyerekként oly sokat olvasott. Ez a világ egyszerű volt, átlátható és értelmezhető, nem voltak elfojtások, elhallgatások, tűrések és tiltások, más volt, mint az a valóságos világ, amiben éltünk. Füst a szemben  – volt az indián neve. És ő is füst lett a hatalom szemében, hiszen kimondta, kiénekelte azt, amit mi  is éreztünk, de nem mertük kimondani. Csak hallgattuk őt, véresre tapsoltuk a tenyerünket, és folyton folyvást az ő dalait énekeltük a barátainkkal. (Könnyű dolga lesz annak a kutatónak, aki száz év múlva a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek életérzését szeretné megismerni. Nem kell mást tennie, mint meghallgatni néhány Cseh Tamás számot egy üveg bor mellett…) Sokan szerették, hiszen közvetlen volt és nyílt. Minden előadására úgy készült, mintha először énekelne. Egy gitár, egy hang. Ezekkel operált. Soha semmi lézershow, füstgép. Csak ő meg a gitár.

Mikor kiderült, hogy tüdőrákja van, felvette a harcot, de érezte, hogy hiába küszködik. Utolsó koncertjét a Bakáts téren, Ferencváros szívében adta, ott, ahol világra jött. Családja körében aludt el örökre a Bartók Béla úti lakásukban. Temetésén indián hagyomány szerint egy hajnalcsillag motívummal díszített takaróval fedték le a koporsóját. Bronzba öntött szobra egy ideje már a Gellért tér egyik ékessége lett.

Soha nem feledjük ezt az nagyszerű indiánt, aki éveken át elviselhetőbbé tette számunkra azt a nagy magyar rezervátumot…

(Újságmúzeum)

R. V.

Megosztás