„-Azon a napon felderítő gépek köröztek a falu felett. – emlékezett néhai Párkányi Ferenc.- Levente voltam akkor, és utasítást kaptam, hogy váltsam le a hídnál őrködő társamat. Apám nagyon mérges lett, nem akart elengedni a veszedelembe.
-Ilyen fiatal gyereket kitenni az életveszélynek!-dohogott.
Délután 3 órakor mégis elindultam, a szőlők aljában megbújva.
A Csiki csárdánál félelmetes kép fogadott. Német tankok álltak, halotti csendben, csöveiket Torbágy fele fordították. Egyszer csak az oroszok megindították az offenzívát, körülbelül onnan, ahol most a Metró áruház áll. A németek gyors tempóban visszavonultak a főváros fele. A muraközi lovak, amelyekkel előzőleg az ágyukat vontatták, kis kocsikat húztak. Az egyikre felugrottam, hogy minél előbb visszaérjek.
Az emberek a pincékbe menekültek és napokig ki sem jöttek onnan. A családomat is a szőlőhegyi pincénkben találtam meg. Útközben találkoztam két felderítő orosz katonával, akik Budakeszi felől jöttek. Nem bántottak, tovább mentek.
December 25-én az oroszok elözönlötték a falut. A főutcán több házba belőttek, Lovastól beköltöztek a lakásokba. Egy debreceni pedagógus, aki átjött a frontvonalon és nálunk szállt meg, tapasztalt néhány dolgot. Arra figyelmeztetett, hogy ne sajnálja senki kiönteni a borát, mert sok baj okozója lesz, ha lerészegednek a katonák. A községháza adatai szerint abban az évben a rekordtermésnek köszönhetően 60 ezer liter borkészlete volt a gazdáknak. Hatalmas mennyiség! A katonák, ahol bort találtak, a hordókba lőttek, és aláfeküdtek, úgy itták tele magukat.
A leányiskola pincéjében 2000 ember, főleg fiatal lányok, nők, gyerekek zsúfolódtak össze. A férfiak a fronton voltak, nem akadt védelmezőjük. A plébánosok, Dr. Sík Zoltán, és Szép Zoltán atya életük kockáztatásával védelmezték a pincébe menekülteket.
Amikor elcsendesedett egy kis időre a környék, akkor kimerészkedtem és láttam, hogy piros és fehér ejtőernyők hullnak a Sas – hegy oldalába. Később láttam közelről is, ezek fémtartályok voltak. A pirosban lőszert, a fehérben élelmiszert juttattak a németek a bennrekedt csapataiknak.
Filmbe illő jelenet volt, amikor az oroszok körbevették a Kőhegyet és –Hurrá! Hurrá! kiáltással kézifegyvereikkel megrohamozták. Nem ütköztek ellenállásba. A következő hetekben a katonák minden élelmünket feléltek. Januárban még a marharépának is örültünk.”
Az 1938-ban született Terus néni így idézte fel a gyermekkori emlékeit:- Bián laktunk akkor. Tudtuk, hogy közeleg a front. Volt egy telepes rádiónk, azon hallgatta a híreket folyton apu és a nagypapa. Emlékszem, a németek is használták azt a frekvenciát, mert gyakran bemondták ezt a rejtjeles üzenetet: Achtung! Achtung! Krokodil gross.
Akkor már érvényben volt esténként az elsötétítési rendelet. Ez azt jelentette, hogy az utcán nem égtek a lámpák, minden ablakot alaposan be kellett függönyözni, hogy fény ne szűrődjön ki sehonnan. Mindezt azért, hogy az amerikai bombázó repülőknek ne legyen célpont a falu. Ellenőrök járták az utcákat és bezörgettek oda, ahol fényt láttak. Emlékszem, a főváros felől erős reflektorokkal keresték a repülőket és lőttek rájuk.
24-én, délután az utcán álltunk, amikor elment egy kenyeret szállító teherautó nyugati irányban. Láttam, hogy egy fiatal német katona ült a platón. Hamarosan jött vissza az autó, őrült sebességgel….a katona véresen feküdt a kenyereken.
Hamarosan láttuk, hogy az etyeki dombokon jönnek át százával az oroszok.Akkor anyukám behívott a szobába és kinyitotta a szekrényajtót. Az alsó polcon egy fenyőfát láttam begyömöszölve. – Az idén nem fog jönni a Jézuska.- mondta nagyon szomorúan. A csalódásom kettős volt. Akkor tudtam meg, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát.
Hamarosan lementünk a pincébe. A bejgli a sütőben maradt. Bor már nem volt a hordókba, mert amikor nagypapa megtudta, hogy a lerészegedett katonák bármire képesek, akkor szomorúan, könnyezve vödörszám kihordta a szemétdombra, egész évi munkájának az eredményét.
Már hallottuk a lövéseket. Egyszer csak dörömböltek a kapun. Apu kiment, hogy történhet bármi, de úgyis bejönnek a katonák. Legalább a kaput ne törjék össze. Egy nagyon fiatal kiskatona jött, ott állt a pinceajtóban. – „Germanszki jeszty”- kérdezgette és alaposan körülnézett, majd továbbment.
Ennél szomorúbb szentestét el sem tudtam képzelni. Pedig a neheze még ezután jött.
Aztán, amikor vége lett a háborúnak megkezdődött az iskola. Az első osztály az én korosztályomnak két hónapig tartott. Se könyvek, se füzetek, se padok nem voltak. Palatáblára írtunk, és legtöbben téglákon ültek. Nekem volt egy könnyű, nádfonatú székem, azt vittem naponta magammal. De azért csak megtanultunk írni-olvasni!
Néhai Herczog Annus néni fiatal asszony volt akkor. Anyósával, csecsemőjével és néhány ismerőssel úgy gondolták, hogy a Frankhegyen lévő présházban nagyobb biztonságban lesznek, mint a faluban. Ám az oroszok aknavetővel lőtték a hegyet, csak úgy kopogtak a lövedékek a tetőn. Némelyik át is szakította. Annus néni anyósa tüdőlövést kapott. Percek alatt elvérzett. A kis csecsemő , akit a karjában tartott, ő is megsérült. Bár nem volt halálos, néhány hét múlva ő is meghalt, hiszen nem volt sem gyógyszer, sem kötszer, de még megfeleleő élelmiszer sem.
Ezen a karácsonyon nem gyúltak gyertyák a karácsonyfákon….
Lejegyezte:s.k.
