116 éve hunyt el Jókai Mór

2020-05-05 | Budaörs
1904. május 5-én Jókai Mór elhunyt.  Az egész ország gyászolta őt: alig akad rá példa, hogy egy nemzet ennyire megbecsülte volna íróját. A halála utáni napokban a korabeli lapok szinte kivétel nélkül rögtön az első oldalon gyászkeretes beszámolóban emlékeztek meg a 79 évet élt íróról.  Regényeit számtalan országban számtalan nyelvre lefordították Külföldön a legnagyobb népszerűségnek az ő regényei örvendtek az akkor élt magyar szerzők közül

Most egy régebbi írást nyújtunk át kedves Olvasóinknak, amellyel a Kertészek és Kertbarátok dr. Luntz Ottokár Köre részt vett egy pályázaton. A monda szerint Jókai többször járt Budaörsön. A történet egy elképzelt esetet ír le.

Jókai majdnem végzetes kalandja Budaörsön.

Langyos őszi délután volt. Az író kedvet érzett arra, hogy nagy kirándulást tegyen Budaörsre. Szerette azt a hegyeken túli sváb falut. Mosolygott a beszédjükön, mert vele ugyan magyarul beszéltek, meg az ő társaságában is átváltottak, de egymás között a helyi dialektust használták. A magyarban keverték a b-t a p – vel, a k-t a g-vel. Meg is lepődött egyszer, amikor az egyik gazdasszony mondta, hogy siet haza,mert papot főz.

A pincesoron mindig van néhány gazda, aki megkínálja egy-egy pohár óborral. Az idei még nem forrt ki. Meg mindig történik ott valami, barátságosak az emberek. Na,jó..van néhány mogorva, aki a foga között megszűri a „krüszkottot” .Tavasztól őszig szorgalmasan művelik a szőlőskertjeiket. Értenek is hozzá, valamennyien jó vincellérek, apáról fiúra száll a tudásuk, tapasztalatuk. A szőlősorok között már biztos virágzik az apró krizantém. Abból az asszonyok csokrot kötnek és beviszik a fővárosi piacokra. Egy kis konyhapénzt csinálnak maguknak. Mert minden van Budaörsön, csak pénz nincs. – mondta egyszer az egyik gazda huncut mosollyal a bajusza alatt. – Van nekünk takarékpénztárunk , de oda csak a gazdagok teszik a pénzüket, mint a Neubaumati.  Ő a leggazdagabb a faluban. Neki minden arannyá válik a kezében. Még szobrot is állíttatott a szép háza elé.

Az író könnyű felöltőjét a vállára akasztotta, beszólt a házvezetőnőnek, hogy vacsorára itthon lesz. Róza tekintetes asszony gyengélkedett, nem akarta zavarni. Fogta szépen faragott sétapálcáját és komótos léptekkel elindult az erdőn át. Félórás séta után elérte az egyik piktortégla -bányát. Szívesen szóba elegyedett a bányászokkal. Tisztelte őket a nehéz és veszélyes munkájukért. Naponta bemásztak a szűk járatokon, kosarakban hordták ki a fehér agyagot, lovas kocsikra rakták, aminek az oldalát körbe deszkázták. A nehéz súllyal megrakott  szekér  levitte terhét a faluba a feldolgozó telepre. Az akkor már országos hírű író egyszer megnézte az egyik telepet, mert minden érdekelte. Ott az agyagot áztatták, ülepítették, sablonokba lapátolták és kiszárították a napon, mint a vályogot. A piktorok vásárolták Pesten, a mészhez keverve jobban takarta a felületet.

Az emberek beszéltek róla, hogy ő író, meg hogy híres ember, de a könyveit nem ismerték. A Biblia minden ház tisztaszobájában ott van a sublóton, mert a budaörsiek mélyen vallásos emberek. A családfő gyakran olvas belőle nagyszámú háznépének.

Az bányajárattól éppen indulóban volt egy szekér, testes muraközi lovakkal.

-Szálljon fel író úr, ide mellém a bakra. – szólította meg a kese bajszú, fiatal kocsis.

-Köszönöm a szívességét. –mondta Jókai és fiatalosan felszökkent az ülésre.

-Tudja,nagyon nehéz a mi munkánk, de nem akarok panaszkodni,mert örülök,hogy van. Vettem ezeket az állatokat, jól bírják a munkát. Átalakítottam a szekeret. Amíg az időjárás engedi, addig csináljuk.

Útjuk egy szurdokon vezetett keresztül. Balra mély vízmosás húzódott, aminek a dús növényzettől nem lehetett látni az alját.

-Van családja? –érdeklődött az író.

-Van. Öt éve házasodtunk, van két buba, akarom mondani fiú és már útban van a harmadik. De most leláncolom a kerekeket, mert jön a nagy lejtő. Oda már nem elég a fék. A láncok tartják majd meg a kereket, hogy ne lóduljon meg a kocsi,mert akkor ……na,Isten nevében.

 

A férfi megállította a lovakat. Jókai kihasználta az alkalmat. Vagy félt a lejtőtől, vagy talán a lovakat sajnálta.  Van azoknak éppen elég terhük.

Megköszönte a fuvart és búcsút intett a fiatalembernek.

Letért a poros kocsiútról, jobbra egy kitaposott ösvényen bevetette magát a csalitosba. Tudta, hogy minden út lefele, a faluba visz.

-Csak el ne vétsem az ösvényt. – gondolta.

Ugyanis az egyik sétája alkalmával egy vaddisznócsapásra tévedt, ami az állatok dagonyázó helyére vezetett. Szerencséje volt bizony, hogy a konda valahol az erdőben makkolt, ugyanis az anyaállatok vehemensen védik a kicsinyeiket, könnyen rossz véget ért volna a séta.

Hamarosan a dombokra felfutó szőlőskertek közé ért. Tekintetével végigjárt a békés tájon, mindenütt szőlősorok, ameddig csak a szem ellát. Mindig pihentetően, megnyugtatóan hatott rá az a harmónia, különösen most, az ősz színek tobzódása.  Maga is szőlőművelő gazda volt, ha úgy vesszük. Minden munkafázis ismert és szívesen munkálkodott a sváb-hegyi kertjében.

A szüret már lezajlott, imitt – amott látott csak helybélieket. Az asszonyok gyűjtötték a diót, a keserűmandulát, böngészték az elhagyott fürtöket. Nem ment náluk semmi sem kárba. Bő szoknyájuk ringott – rengett a derekukon, hajukra kendőt kötöttek –a fiatalasszonyok világosat,az idősek sötétet. Amikor meglátták az idegent, összenevettek.

Néhány társuk már elindult. Körülöttük gyerekek hancúroztak, mint a kiscsikók. Vállukat két, vászonruhába kötött kosár húzta, egy elől, egy hátul. Az egyik a kisbabáját tette az első batyuba. Jókai megfigyelte, hogy napközben a vászonbatyut, benne csöppséget a fára akasztják.

-Micsoda anyagból gyúrták ezeket az erős asszonyokat. – tűnődött. – Egész nap keményen dolgoznak, közben háromszor szoptatnak. Aztán hazagyalogolnak, hátukon viszik a betakarított termést,a keblüket a kisbaba nyomja, otthon befűtenek,vizet húznak, hogy megfőzzék egyszerű étküket. Honnan kapják ezt az erőt ezek az asszonyok?

A vízmosás felől recsegést-ropogást, félelmetes nyerítést, halálsikolyt hallott. Megállt és hallgatózott. – Mi volt ez?  De már csak a rigók danája szólt és a távolodó asszonyok csevegése.

Kifejezetten örült, amikor elérte a pincesort. Már messziről lehetett látni, hogy hol van ott a gazda, mert nyitva volt a présház vagy a pinceajtó, kitettek egy padot, néhány avíttas, de még használható széket.

Már hívták, szólították is a gazdák, kiknek az elfogyasztott bortól rózsás volt az ábrázatjuk.

-Itt jön az író úr! Jöjjön közénk, pihenjen meg, üljön ide! – tüsténkedett a pince tulajdonosa. Hozott egy poharat, és hogy még tisztább legyen, kötényével ki is törölte. Mert Budaörsön a férfiak mindig hordtak kötényt. Mégpedig olyat, aminek felsőrésze is volt, míg a nők a derekukon megkötőst, azaz „félkötényt” viseltek. Töltött a sötétzöld üvegből, a poharat a fény fele fordította és elégedetten hümmögött. Koccintottak, ittak. Jókainak jól esett a pincehideg nedű. Felzaklatták a szörnyű hangok. Rosszat sejtett. De nem beszélt a férfiaknak a dologról, mert nem tudott semmi biztosat.

-Ez a tavalyi, az idei még nem forrt ki, de hogy jövőre lesz-e szüret, azt nem tudjuk. – kezdte mondandóját az egyik gazda, főleg neki címezve, mert a többiek már tudtak a közeledő vészről.

– Veszélyben van a jövő évi termés?

– Nézzen rá a szőlőtőkékre. Milyen fonnyadtak a levelek. Azt hiszem, minket sem kímél az a nyavalya, a filoxéra.

Jókainak eszébe ötlött, hogy erről olvasott valamelyik napilapban, de nem gondolta,hogy ilyen súlyos a helyzet. Maga is észrevette a fonnyadást, de annak okát az ősz közeledtének tulajdonította.

-Pedig, ha elpusztul a szőlő, akkor sokan földönfutók leszünk. Nekünk ez a megélhetésünk.

-Pauperizmus….-(tömeges elszegényedés)  nézett maga elé az író.

-Mit mondott?

-Semmit, semmit… és mi az ellenszere?

-Hát éppen ez az, hogy nincs. Még a nyáron a perolinfecskendővel szénkéneget pumpáltunk a gyökerekhez, ott tanyáznak a kártevők, de úgy látom, hogy hiába. A többiek földje is így néz ki.

Jókai arra gondolt, hogy annak ellenére hamarosan beszerzi a szükséges eszközt és a szénkéneget, és talán a téli fagyok is segítenek kipusztítani a károkozókat.

Csendben üldögéltek a cirógató napsütésben, amikor a házigazda felesége kaptatott felfele az úton. Kosarát a hátán hozta, benne gránit tál, tele kapros túrós lepénnyel. Köszönt mindenkinek és már kínálta is a még meleg, rezgő süteményt. Először az úri vendégnek nyújtotta oda mosolyogva a tálat. Jókai megköszönte és megjegyezte: -Ez a kedvenc csemegém.

Beleharapott ízlelgette és arra gondolt: -Ez igen. Ez pont olyan, mint ahogyan én szeretem.

A férfiak, Jókaival az élen, nem győzték dicsérni a gazdaasszony ügyességét.

Alig törölték le a morzsát a bajuszukról, amikor megszólalt a lélekharang. Egyet csendítettek.

-Férfi halt meg. – szólalt meg az egyik gazda. –Isten nyugosztalja.

Jókai elsápadt. Kiitta a borát, elköszönt és a marasztaló szót meg sem hallva, elindult a legközelebbi dűlőúton.

Amikor a templom közelébe ért, izgatottan beszélgető embercsoportra lett figyelmes. Azt tárgyalták, hogy a Hauser Szepi kocsistól, lovastól belezuhant a vízmosásba. Biztos elpattant a lánc.  Minden odaveszett, Szepit maga alá temette a nehéz agyag.  A felesége majd eszét veszti a sírástól.

Jókai betért a templomba, letérdelt a hideg kövezetre, és elmondott egy imát az elhunytért. –Mi lesz a kis bubákkal? –gondolta.  És mi lett volna, ha fent maradok a kocsin?

Útközben találkozott egy fiákeressel. Megállította, és jó pénzért haza vitette magát. Róza asszony már ideges volt, aggódott, mert már jóval elmúlt a vacsoraidő. Csodálkozott, hogy az ura olyan szótlan.

s.k.

Megosztás