A rádió mellett
Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen.”
Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.
Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz’ bánatunk már végtelennyi,
de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.
Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes…”
csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? – sose számít.
M á s o k csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a „rádiók kiabálnak,
mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.
És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.
Jobbágy Károly, született Jancsovits, (Balassagyarmat, 1921.május 27 – Budapest, 1998.január 16.) kétszeres József Attila-díjas magyar költő, műfordító, a „könyvtáros tanár”.
Jobbágy 22 évesen szovjet hadifogságba, majd a hadifogságról írt versei miatt börtönbe került. Onnan hazatérve ’56-os versei miatt eltávolították munkahelyéről, és a ’60-as évek végéig publikálni sem tudott. Legjelentősebb 56-os művei a Tigrisek lázadása című gyűjteményben jelentek meg.
