Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Az október 23-i megemlékezésen elmondott gondolataimat Márai Sándor Mennyből az angyal című versének részletével indítottam, mely sorokat úgy értelmezek, mintha a forradalom hősei üzennének azoknak, akik abban a szerencsés helyzetben lehetnek, hogy örökségbe kapták a szabadságot, vagyis nekünk, a 2022-ben élőknek. Mert mi is volt 56 októberének legnagyobb tétje: a szabadság megszerzése. De milyen szabadságra kell gondolnunk? Fizika vagy lelki értelemben vett szabadságra. Az októberi ifjak a Rákosi rendszer megnyomorító politikája, a félelem terrorjának uralomra jutása és a lelkek építőinek ellehetetlenítése, vagyis az Egyházak ellen indított célzott támadásokat elégelték meg. Nem akartak olyan ideológia rabjai lenni, mely háttérbe szorítja a nemzeti öntudatot, a közösséget, a család szentségét és a hit szabadságát. Mindaz, amit a kommunista eszme képviselt és az 50-es években mutatott elég bizonyíték volt arra, hogy egy újabb rablánc kerül népünk nyakára. A fasizmus borzalmai, a II. Világháború pusztításai után elérkezett az idő a testi és lelki gyarapodásra. Ott élt az emberek szívében egy jobb világról kialakított kép, egy álom, ami hamarosan szertefoszlani látszott. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg a németek elűzése után nem mutatott hajlandóságot arra, hogy hazatérjen, egy új világrend kiépítésének őreivé váltak. Egy olyan országot láttak maguk előtt, melyben megszűnik a magántulajdon, a vidéki térségek elsorvadnak, a lakosság jobb kezelhetősége miatt városokban él, Moszkvából pedig megüzenik hogyan gondolkodjon és cselekedjen, mindezt pedig hit és lélek nélkül.
A folyamatot elkezdték, a módszerekben nem válogattak. Koncepciós perek, gyilkosságok, munkatáborok, kitelepítések, padláslesöprések útján haladtak céljaik felé: megtörni és igába hajtani a magyarságot.
1956 októberének fiataljai felismerték, hogy nemzetük sorsa és benne az ő jövőjük veszélyben van. Hallották a híreket a nyári Poznani felkelésről, sztrájkokról. Elérkezett az ébredés, a cselekvés ideje. Csak a módját nem jól választották meg. Mire is gondolok itt? Ausztria példájára. A gyűlöletre nem lehet gyűlölettel felelni, a szemet szemért elv újabb és újabb vért szül, ezért máshol kell keresni a megoldást, melyre a hit adja meg a választ. Egy egyszerű ferences, Pater Petrus atya a Szűzanya 1917-ben, Fatimában elhangzott kérését igyekezett megvalósítani, hiszen a történelem folyamán már többször előfordult, hogy a rózsafüzérimával emberileg lehetetlen dolgot sikerült mégis elérni. Petrus atya tehát rózsafüzér- hadjáratot hirdetett a szovjetek ellen. Kérte, hogy az osztrákok 10%-a, 700.000 ember naponta imádkozza a rózsafüzért azért, hogy a szovjetek hagyják el az országot. 700.000 ember jelentkezett. (Isten elfogadta minden tíz ember közül egy ember fáradozását!) Az osztrákok hét éven át kitartóan imádkozták a rózsafüzért.
1955. május 13-án a fatimai jelenés évfordulóján a szovjet csapatok elhagyták az országot. Mi ez, ha nem csoda?
Egyik pillanatról a másikra, a szovjetek feladták Ausztriát. Az imádság ereje erősebbnek bizonyult, mint a fegyvereké. Sajnos ismét a rossz oldalon álltunk. Ismét a fejünk és nem a szívünk után mentünk, melynek ára szinte feldolgozhatatlan. A fizikai megsemmisülés mellett a lelki összetöretés még súlyosabb volt. A szovjet tankok eltiporták egy nép álmát, elrabolták egy nemzet jövőjét. 66 évvel a forradalom kitörése után, még mindig nincs rend a fejekben, szívekben. Újból és újból megismétlődnek olyan események, melyek egyszer, kétszer, háromszor is tönkretették az országot. Életellenes, családgyilkos és nemzetromboló ideológiák ütik fel időről – időre a fejüket, és mi, balgák, újra és újra belelépünk ugyanabba a gödörbe, még ha egy kicsit másként is van becsomagolva, eladva az.
Soha nem tanulunk a múlt hibáiból? Nekünk mindig arra van szükségünk, hogy mások mondják meg, hogyan éljünk és gondolkodjunk?
Véleményem szerint nem. Sokkal több talentumot kaptunk, mint azt gondolnánk. A történelem bebizonyította számos alkalommal, hogy Istenben bízva felül tudunk kerekedni a legnehezebb megpróbáltatásokon is. Csak kérdés az, hogy lesznek- e újabb októberi ifjak, akik megálljt parancsoljanak mindannak, ami ma ismét a jövőnket veszélyezteti. Lesznek e olyan bátor harcosok, akik életük árán is megvédik e piciny, de annál hatalmasabb lelkű nemzet álmát? Ez 1956 üzenete, ez 2022 ifjainak feladata
Forrás:Vasárnap.hu
