A szakadatlan könnyet ejtő esőfelhő mintha oszladozni kezdett volna.
Ódon íróasztalom fölé hajoltam, melynek közepén üres papír hevert. Gondolataimat papírra szerettem volna vetni, de valahogy nem ment. A lap tetején egy megcsúszott betű már jelezte, hogy a szándékkal nincs baj.
Az ablakra pillantottam, melyen meg-megcsillantak a lefutó gyöngyszemek. Odakint esőcseppek fényesítették az utat. Ilyen borongós időben és hangulatban még a jószándékú ember is hamarabb észreveszi a kritizálni, javítani valót, mint a körülötte bujkáló csodákat. Elszégyellhette magát az időjárás, hogy megorroltam rá, s talán meg is sajnált szomorú arcomat látva a szürke felhőpárna, mert utat engedett a napsugárnak.
Vállamat egyszer csak megsimogatta a délelőtti napsütés, mintha csak biztatna: Gyerünk, ne kényeskedj! Nézd, milyen vidám minden ebben a fényárban!
Ahogy megéreztem a napsugár erejét, melegség öntött el. Mélyet szippantottam a tinta illatából. Körbefuttattam szemem szép íróasztalomon. Balról gondosan egymásra polcolt könyvek, jobbra papírok rajzocskákkal és sebtében lejegyzett gondolatokkal. Szemben az íróasztal ékességei, a kicsi rekeszek (ezért szerettem bele e kis bútorba).
Mívesen megmunkált gombjai szinte megszólítanak: érints meg, nyiss ki, kukkants be, keresd a titkot!
De bekukkantás nélkül is észrevettem egy-két dolgot. Például, hogy az íróasztal korábbi használója balkezes lehetett. Ugyanis a baloldali, alsó fiókgomb sokkal fényesebb volt, mint a többi. Ezt már akkor észrevettem, amikor elhaladtam a régiségbolt előtt és az ablakon át legeltettem szemem a gyönyörű evőeszközökön, gyertyatartókon, apró csipketerítőkön. Végigsiklott pillantásom a régi tárgyakon, míg le nem cövekelt az egyik sarokban álló helyes kis íróasztalon. Egy pillantás elég volt, hogy megszeressem. Többször be kellett térnem, hogy megbarátkozzam az árával, mert igen borsos volt. Céltudatos gyűjtögetés és némi alkudás után – ez valahogy elvárás is volt ennél a régiségkereskedőnél – enyém lett.
„Gyermekkorom óta vágyom egy ilyen darabra. Ezer iratom és írnivalóm van. Csak megérdemlek egy ilyen szép íróasztalt!” – beszéltem meg magammal. Minden fiók feltárásra került, egynek azonban nem leltem meg a kulcsát. A középen felnyíló ajtók mögött keskeny fiókok bújtak meg, melyek közül egyiket kis redőny fedett. Ez sehogy sem adta meg magát eleddig. Az íróasztalban volt egy kis leírás, melyet valószínűleg a lelkiismeretes tulaj írhatott. Egyenletesen jobbra dőlő betűi és rajzai feltárták a bútor összes rejtett zugát. Csak a redőny mögöttit nem. Az írás szerint ennek is az íróasztalban bujkált a kulcsa.
Mint ahogy máskor is, végigpásztáztam a kis zugokat – persze reménykedve, hogy megpillantom valahol a kulcsot -, lesimítottam a papírlapot és írni kezdtem. Kijavítottam a megcsúszott betűt. Ahogy kanyarítottam a vonalat, sercent a töltőtoll hegye. Szinte borzongtam a szép hang hallatán.
A mellettem lévő rajzocskára néztem és vártam, hátha megelevenedik. Reménykedtem, hogy nálam is úgy lesz, mint Beatrix Potternél Nyúl Péterrel, vagy Benjaminnal, és a többi kedves kis állattal. Az életre kelt kis jószágokkal csak úgy megtörténtek a dolgok. Miss Potternek szinte nem is kellett gondolkodni, csak figyelni, és amit lát, beírni.
Nos, annál jobban már nem lehetett figyelni, ahogy én tettem, de egyik mackó, süni, pillangó vagy szitakötő sem mozdult meg az asztalon heverő rajzokon.
Sőt, az „ANYA! ANNYIRA SZERETLEK!” felirat mellett mosolygó lány is mereven nézett rám. Divatos napszemüvege alatt mintha megmozdultak volna gyönyörű szempillái, de többre nem futotta erejükből.
Aztán mégis valami mozgást érzékeltem. Egy ferdén kilógó lap szélénél pici rezgés, majd finom zizzenő hang hallatszott.
Huh, megmozdult a kis szitakötő! Pszt! Senki nem mozduljon! Nahát, mégiscsak megtörtént, csakúgy, mint Miss Potterrel. Életre kelt Harangvirág! A zizegő hang egyre erősödött és egész érdekes dallamba csapott át. Lefagyott a mosoly az arcomról:
Ja, csak a telefon… Tessék! Mit parancsol? – sebtében válaszoltam a feltett kérdésekre és gyorsan elköszöntem, mert gondolataim közben pillangószárnyra kaptak, s már ide-oda cikáztak…
Odakint még sötét lepel borítja a tájat. Hold herceg napok óta szürke báránypaplanba burkolódzik. Még az orra hegye sem látszik ki. Épp csak sejteni lehet a derengő világos foltból, hogy merre tart. Hold herceg helyett csak sejtelmes fény kukkant be az ablakon. Nap királyfi is bujkál. Bent a házban mozgolódás van. Gondoskodó ébresztgeti kis szitakötőjét, Harangvirágot, akit nap mint nap a közeli tóhoz visz. Ott Tavitündér vigyáz rá, ahogy sok más kis katicabogárkára, szitakötőre, pillangóra is …
-Aaanya! Segíts ’lécci! Ezt nem tudom, hogy kell megoldani – hangzott a segélyhívás a gyerekszoba felől.
-Harangvirág, most ne zavarj, kérlek! – válaszoltam, miközben tollam megállás nélkül szaladt tovább a papírlapon.
-Mit mondtál, anya? Kinek szóltál? – lesett ki a szobából kérdően.
-Hogy mit is .. Bogikám … Mi a baj? Mit kérdeztél? – térített magamhoz a csodálkozó tekintet.
-A mateeek! Léééci! – hangzott az újabb segélykérés.
-Hozd ide a füzetet, hadd nézzem! – mondtam sorsomba beletörődve, és félrecsúsztattam az írólapokat.
-Anya! Ki az a Harangvirág? – és szája sarkában megcsillant az a hamisíthatatlan Bogis-mosoly.
-Honnan tudsz te Harangvirágról? – s immáron én néztem csodálkozva.
-Hát, mert az előbb szólítottad – érdeklődésének nyomatékot adva felhúzta szemöldökét s félrebiccentette fejecskéjét.
-Harangvirág? Nos, ő egy huncut, kedves, mosolygós, okos kis szitakötő. Úgy tud repkedni, táncra perdülni, hogy mindenki a csodájára jár. Meg így tud kacagni és jó alaposan megcsiklandoztam, megszorongattam kicsi lányomat. A gurgulázó hangot nagy cuppanások és ölelések követték. Végül kibontakoztam a kis kezek szorításából.
-Legyünk csak túl ezen a matekon! – húztam magunk elé a füzetet, s máris a megoldáson törtük a fejünket. Illetve én törtem, Bogi pedig mosolygós szemmel nézett rám és írásra kész ceruzával várta szavaimat. Szemrehányóan nézhettem vissza, mert testtartást váltott s olyan gondolkodóféle pózba helyezkedett.
– Kis csalafinta – gondoltam. Egy-két kulcsszóval megadtam a kezdő lökést s már sikerült is a feladat végére érni.
-Aanya! De mond már „lécci”, mi van ezzel a Harangvirággal?
-Tudod, Bogi, Harangvirágnak barna, csillogó szeme volt, gesztenyeszín selymes,hosszú haja, és aprócska fülbevaló díszítette a fülét. Karcsú teste olyan kecsesen mozgott, hogy mindig megkérték, lejtsen el egy gyönyörű táncot.
-Anya, anya! Én is tudok táncolni! Nézd csak, nekem is csillog a fülbevalóm –izgatottan huppant az íróasztal melletti szófára. Közben a ceruza meg sem állt a kezében. Hol az íróasztalon keresett valami hézagot, amibe bepréselhette, hol a többi bútor felé kalimpált vele.
-Tedd le a ceruzát, mert kárt teszel valamiben, és szerintem készíts be holnapra! –hűtöttem le.
-Nem mesélnél Harangvirágról? – A nagy szempillák rebegése, a kérlelő tekintet és a mosoly megingatott, de megpróbáltam határozott lenni.
-Na jó, kérek öt percet! Gyorsan tedd be a könyveket! Utána jöhetsz. – Magam elé kaptam a papírt és folytattam az írást.
Ősszel, tavasszal és nyár elején pezseg az élet a tó körül. Szívesen szállnak le a tóba nyúló félszigetre az apró kis szárnyalók. Csak úgy vibrál a friss levegő, mikor megérkeznek.
-Anyaaa! Harangvirág jár iskolába? – hangzott a gyerekszobából.
-Bogi! Kértem öt percet. Sehova nem fog járni szegény, ha így folytatod. – és folytattam az írást.
Tavitündér mindig korán kel, hogy megelőzze az érkezőket. Kinyújtja feléjük tenyerét és oltalmazva, vigyázva – meg ne sérüljön a kis hártyás szárnyacska – leteszi őket a félszigeten lévő virágokra. Napközben etetgeti, itatgatja, szárnyalni tanítja őket.
A szomorkás, esős, havas idő beköszöntével lelassulnak a kis szárnyacskák. Ilyenkor kicsit több noszogatást, bátorítást igényelnek. Tavitündér sem tárja oly nagyra szépséges fátyolos szárnyait, de szeme csillogása, karjai ölelése ugyanolyan biztató és melegséget árasztó, mint az év enyhébb időszakaiban.
Gondoskodó kis noszogatással, cirógatással segíti Harangvirágot, hogy könnyebb legyen az ébredés, az útra kelés. Ahogy kinyílik a kis barna szitakötőszem, hatalmasra tárulnak karjai, szárnyai, s már öleli is Gondoskodót. Majd lazul a szorítás, de a csókok nem fogyatkoznak…
-Ne szoríts ennyire, Bogikám! – bár a szorítás tényleg lazult, a selymes cuppantások nem fogyatkoztak.
-De mikor aaaanyira! És ugye tudod, hogy ’áj láv jú’? – csilingelt kedves hangja. Bogikám szeretetkitörésének naponta többször estem áldozatul. Szerettem ilyen áldozat lenni. Néha jó volt elvonulni, csendben elmélyülni, gondolkodni. Ám ilyen áldozatvállalás mégis mindig megoldható volt. Főleg bizonyos szeretetüzenetek olvasásakor: „Anyának Bogitól! Nagyon szeretlek! Annyira!” A rajzon lévő szívecskék és ékkövek csak fokozták a hatást.
-Kész a rakodás? – kérdésemet enyhén rosszalló pillantás követte, mely azt sugallta: „Most ez hogy jön ide?” Egy kényszeredett, mélyített hangú választ azért kaptam.
-Már rég! – s mellém ült, de ceruzáját megint csak az íróasztal kis hézagjaiba dugdosta.
-Azonnal vidd onnan a cerkádat! Még az hiányzik, hogy tönkretedd ezt a drága bútort! A ceruza pillanatra megpihent, de csak azért, hogy Bogi a kérdésre tudjon összpontosítani.
– Te mit csinálsz?
Kérdően néztem rá, így maga válaszolt is.
-Írsz – de nem adta fel. Most már a végére akart járni a dolognak. – Leírtad már a Harangvirágos mesét? Ugye mesét írsz? Rólam is írsz? – hangzott a végtelenített szalag, miközben keze tovább mocorgott. Akkor már csak a ceruza grafitos végét tudtam figyelni, vajon mikor ejt sebet a szép bútoron.
Egyszer csak, a ceruza játékának köszönhetően, kattant valami, felemelkedett a redőny és előbújt egy kis elfordítható kallantyú. Mindkettőnk szeme fennakadt. Összenéztünk, majd Bogi felugrott és megölelt.
– Sikerült! – mondta szélesen mosolyogva. – Kinyitottam! Most aztán végre kiderül a titok! – Hirtelen érdektelenné vált a kedves Tavitündér és a kis huncut Harangvirág története.
– Talán nincs is semmi titok abban a fiókban, – próbáltam lecsillapítani, de magam is izgatottan fogtam a rekesz kinyitásába. Óvatosan eltekertem a fogantyút. Még csak nem is nyikorgott, pedig nagyon régen használhatták.
Az íróasztal már öt éve volt nálam. S ki tudja, mennyi ideig lehetett a régiségkereskedőnél. Tehát engedett a zár, kihúzhattam a fiókot. Egy viaszpecséttel lezárt boríték tűnt elő, melyet piros szalaggal kötöttek át. Szinte remegett a kezem, ahogy megérintettem a levelet. Bogi is érezte, most nem szabad megszólalni.
Megállt a levegő. Lefújtam a port a borítékról. Meglazítottam a szalagot, mely engedelmesen csúszott szét. A levélbontó késsel óvatosan a viasz alá nyúltam, ami könnyedén megadta magát. A szalagot és az egyben lepattant viaszdarabot visszahelyeztem a fiókba. Kellett ez a kis közjáték, hogy erőt gyűjtsek a boríték titkának feltárásához.
Lassan, megfontoltan nyitottam ki a levelet. Merev, vastag falú, megsárgult boríték őrizte a papírlapot. Megpillantottuk az írást. Egyenletesen jobbra dőlő betűk sorakoztak ugyanúgy, mint az íróasztalhoz adott leíráson.
Az én Eszter leányomnak!
Te még nagyon fiatal vagy ötévesen ahhoz, hogy megértsd, amit tudatni szeretnék Veled. El kell most mennem. De ne gondold, hogy elhagylak! Soha nem tenném, hiszen Te vagy a legnagyobb kincs számomra. Csak addig leszek távol, amíg megtalálom, akit annyit kerestünk. Minden este meséltem Neked. Mostantól majd Nagyanya teszi. De még egy mesék küldök most, mielőtt elmegyek.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, még a vasútállomáson is túl, élt egy kicsi lány. Haja olyan volt, mint az aranyló búzemező, szeme csillogott, mint egy smaragd ékkő. Épp oly melegséget árasztott, mint édesanyjáé annak idején. Szoknyácskáiban nagyon csinosan festett. Ünnepnapokon nagyanyja hófehérbe öltöztette és kopogós topánkát adott rá. Édesapjának ebben tetszett a legjobban.
Hétköznapokon haját mindig gondosan befonták, de ilyenkor engedett nagyanya a kérlelésnek és szabadon ficánkolhattak a fürtök. Csak színes csatokat tette bele, hogy haja ne omoljon pillácskái elé. Ilyenkor Édesapa azt mondta:
„Gyere, repülj kicsi angyalom, keressük meg, aki elveszett!” Aztán magasra emelte, dobálta lánykáját, forogtak együtt, mint a körhinta. Csak úgy zengett a ház a gurgulázó nevetéstől.
Apa sokat dolgozott. Napközben Nagyanya vigyázott a kislányra. Amíg ő a főzéssel, mosással bíbelődött, kiengedte a kicsit az udvarra játszani. A gyermek – más társasága nem lévén – sokat beszélgetett a virágokkal, a csibékkel, a malacokkal, és minden élőlénnyel a ház körül. Egyszer így kérdezősködött:
– Szervusz, csibe, nem találkoztál azzal, akit keresek? – válasz nem jött, ezért tovább ment.
– Szervusz, malacka! Te sem találkoztál azzal, akit keresek?
S így haladt tovább. Megkérdezte a virágokat, a fákat, az utcai bokrokat, a szomszéd utcabeli kutyákat. Már vagy fél órája, hogy elindult otthonról, de még mindig nem kapott választ senkitől. Akkor az egyik kerítés mellett megpillantott egy gyöngyvirágsort. Odaszaladt.
– Kicsi gyöngyszemecskék! Ti biztosan tudjátok, hol van, akit keresek!
A szellő megborzolta a virágokat, amelytől lágy csilingelő hang hallatszott. Felcsillant a kislány szeme.
– Hogy mondtátok? Merre találom?
Ekkor újra ringani kezdtek a kis gyöngyszemek. A kislány egyre jobban hallotta a csilingelő hangokat, melyek valamiféle vágányról beszéltek, ahol vigyázni kellett. Apró párnás kezecskéjével benyúlt a kerítés rácsai között és leszakított néhányat.
– Gyertek ide, gyöngyöcskék! Mit mondtatok? Hol van, akit keresek?
– Mit keresel itt, kicsi szentem? Biztos most jön a vonattal, akit vársz, igaz? – próbált segíteni egy kedves mosolyú bácsi.
– Kit vársz ezzel a szép csokor gyöngyvirággal? – kérdezte újra.
De a pici lány akkor már szaladt is, hogy minél előbb meglássa a vonatot, amivel jön, akit ő vár. Hiszen valami ilyesmit mondott neki a bácsi. Egészen a sínekig szaladt. Gondosan megigazgatta a virágokat.
Hatalmas robajjal, csikorogva fékezett a vonat, nagy pöfögéssel füstfelhőt okádott a levegőbe. A járkáló szellő megkavarta a levegőt és a szürkeséget épp a kislány felé fújta.
Megállt a vonat. Sorjában szálltak le az utasok. Ő azonban nem ismerte egyiket sem. Csak állt, szorította virágait. Az óriási masina láttán úgy megijedt, hogy szinte kapaszkodott a kis csokorba. A szél megélénkült, egyre gyorsabban fickándozott a bakterház és a hazaérkezők között. A kislány csak állt és reménykedve leste a vagon ajtajait, hátha megjelenik végre, akit keres. Elment mellette egy siheder fiú, majdnem futott, úgy szaporázta lépteit. Komótosan ballagott feléje két idős néni nagy kosarakkal, amelyek szemlátomást telve voltak mindenféle jóval, mert igen csak kihúzta vaskos karjukat. De ők is tovább mentek. Jött néhány férfi is, akik egymás szavába vágva túlharsogták egymást. Nagy hangjuk megriasztotta a gyermeket. Kicsit hátra is hőkölt, s így egész közel került a vonathoz. Teltek-múltak a percek, már mindenki leszállt, aki szeretett volna. Jött egy újabb fuvallat. A füst betakarta a kislányt.
Sikított a vonat, mint ahogy a kalauz sípja is, mégis meghallotta a lányka a gyöngyvirágok csilingelését. Ringtak a szirmocskák és így daloltak:
„Itt van a közeledben, akit keresel!” Ő tovább lépett, miközben füléhez emelte az apró gyöngyszirmokat. Ekkor fényesség támadt. Mintha apró csillagok táncoltak volna előtte. Előtűnt egy hófehér ruhás, csodaszép hölgy. Szeme a smaragd zöldjének melegségét, haja a búzamezők aranyló sárgaságát idézte. Felkapta a kislányt és forogtak együtt, mint a körhinta.
„Repüljünk, kicsi angyalom, megvan, aki elveszett!” A kacagás az éles vonatfütty ellenére is kihallatszott a füsttömegből. A füst odébb szállt a vonattal, mintegy védőbástyát vonva a lassan pöfögő, guruló vasóriás körül.
– Eszter, Eszter, Eszter! – lélekszakadva ordított nagyanya. – Hol vagy, kicsikém?
Ahogy megindult a füst, előtűnt a kis test a semmiből. Nagyanya odarohant és felkapta a kislányt. Ő hirtelen föleszmélt és ütlegelni kezdte nagyanyját.
– Engedj, kérlek, éppen megtaláltam. Hadd öleljem meg, csak egyszer még! – szakadt ki kicsi torkán a zokogó hang. – Miért nem engedsz hozzá?
Nagyanya csak tűrte-tűrte a csapkodó kis karokat és ölelte, szorította, ahogy csak erejéből telt. Mikor lecsillapodott a két kis kar, magához vonta a párnás kis arcot és csókolgatta rajta a könnyeket.
Hosszú volt az út hazafelé, de nem lassított, egy pillanatra se tette volna le a gyermeket. Mikor hazaértek, megetette, megitatta, ágyacskájára ültette és mesélni kezdett neki. Mesélt Édesapáról és Édesanyáról, akik a füstfelhő mögött újra megtalálták egymást. Mikor egymásra leltek, szorosan összeölelkeztek és forogtak, mint a körhinta. De nem tudták mondani: „Repülj, angyalom, megvan, aki elveszett!”, mert ajkuk egymásba forrott. Abban a pillanatban hófehér galambokká váltak és onnantól fogva mindig a kislány kertjében turbékoltak. Amikor a nagymama mosott vagy főzött, a kislány kiment az udvarra és napestig a két fehér galambbal beszélgetett, játszadozott.
Így élt attól kezdve boldogságban a kislány, Nagyanya és a két fehér galamb.
Ez az én mesém az én kicsi Eszterkémnek, kicsi angyalomnak. El nem múló szeretettel:
Édesapa
Átvergődtünk a gyöngybetűkön. Egy pissz, annyi nem hallatszott. Bogi lassan felállt, odalépett mellém. Vállamra tette kicsi kezét.
Hirtelen paca keletkezett a szép íráson. Összenéztünk, mert megijedtünk, hogy elmosódik a szöveg. Szavak nélkül is értettük egymást. Bogi kis kendőt hozott s csendben felitatta a nedvességet. Összehajtottam a levelet és visszatettem a titkos fiókba. Aztán csak szorítottuk egymást, miközben Bogi halkan suttogott a fülembe:
– Hadd öleljem meg, csak egyszer még!
(Siklós Endre, az antológia kiadója-szerkesztője engedélyével)
