A három hattyú covid idején (Múltbanéző 6.)

2021-02-11 | Budaörs
Egy autóbuszon ülve akarva-akaratlan hallgattam végig egy beszélgetést. Egy fiatal férfi beszélt valakihez arról, hogy annak a vidéki vendéglőnek a tulajdonosa, ahol dolgozik, már nem tudja fizetni a bérleti díjat, felmondott neki, ezért feljött a fővárosba szerencsét próbálni, de most lógó orral hazamegy. Itt sincs másképp…

Másnap este folytattam otthon a lapozgatást, keresgélést a két világháború közötti női magazinok között. A véletlen most az Uj Idők szépirodalmi, művészeti képes hetilap és kritikai szemlét adta kezembe. Ez a szám 1939. júniusában jelent meg és kinyitva azonnal láttam, hogy Márai Sándor „ A három hattyú” című elbeszélésével nyitott a lap. Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, reméltem, hogy a kor ma is ismert, jelentős írói közül találok egyet-kettőt, akiket sikerül majd bemutatni ebben a Múltbanéző sorozatban. Miután elolvastam, éreztem, hogy ennek a kis novellának „áthallása” van. Idepasszol valahogy a mi megszokott, bejáratott, túlpörgetett napjainkat felváltó, soha nem várt covidos életünkre. Tőlünk most ez a járvány nagyon sokat elvesz, de valljuk be: azért tanít is bennünket…

„A három hattyú”
I.
A főpicér elmúlt ötvenéves, mikor egy éjjel, zárás felé, a söntésben, suttogó hangon megszólította a vendéglősségből és pincérkedésből kivénült ügynök s a fülébe lehelte nagyon halkan, mint egy édes, különös titkot, amelyet avatatlan, földi embernek nem is szabadna meghallania:
-Károly! –súgta. – „A három hattyú” eladó!…
A főpincér elsápadt és lehunyta a szemét. Félórával később, a sötét utcasarkon találkoztak, felhajtott kabátgallér mögül, halkan vitatkoztak, mint az összeesküvők. Az ügynökből áradt a szilvórium nemes-fanyar illata.
-Nem részeg maga, Kolontai? – kérdezte szigorúan a főpincér. – Nem álmodta ezt?…
Az ügynök esküdözött és sírt. Aztán, a Kálvária tér nyeszlett fáinak lombja alatt szavalni kezdett. Ilyen üzlet, mondta az ügynök, nincs több a városban. Egyszerre téli és nyári üzlet. A legfinomabb közönség látogatja, művészek és minisztériumi hivatalnokok, de éjfél után is tele van a söntés a csarnokok fuvarosaival és a kofákkal. Ötvenéves üzlet, cége, neve van, végtére fogalom a szakmában. És nem kell hozzá, csak húszezer pengő.
-Tizenöt! – mondta álmatagon, szakszerűen Károly.
Másnap délelőttre találkozót beszéltek meg. Aztán elváltak s Károly úgy sietett haza, mint aki menekül. De most már tudta, hogy nem menekülhet, fogoly, egy érzés, egy emlék foglya. A három hattyú foglya. Hazaérve felkeltette a feleségét, a göthös, szomorú asszonyt, s hajnalig beszéltek, tervezgettek. Úgy aludtak el, mosolyogva, mint a duzzogó gyerekek, kiket megvigasztalt valamilyen mesés történet.

II.
Károly, harmincöt év előtt, „A három hattyú”-ban kezdte pályafutását. A vendéglő akkor divatos volt, a szeszély felkapta, a kiszámíthatatlan véletlen megaranyozta az üzlet hírnevét. Amolyan átmenet volt a kocsma és a vendéglő között, a nagy budai híd oldalán, szemközt a vásárcsarnoknál. Este szerelmesek jártak ide, hajnalban a lumpok és a kofák. Tulajdonosa, szelíd, jámbor sváb, fanyalgó és meddő igyekezettel játszotta a „kedélyesen goromba” kocsmáros szerepét. De jó bort mért s oly bőséges adagokkal etette vendégeit, mint egy nagylelkű apa hazatérő, kósza és éhenkórász fiait. Később egy híres színésznő is felütötte itt a tanyáját és politikusok, újságírók tódultak nyomában, egy ifjú mágnás egyszer, virágos kedvében pezsgővel locsolta fel „A három hattyú” kertjét, mert nem látott még részeg virágokat… Igen, „A három hattyú”-nak volt múltja.
Károly nem kételkedhetett, hogy van jövője is. Egy asszonnyal és az ügynökkel egy köznapi délelőtt ellátogattak a híres vendéglőbe. A meglepetésszerű terepszemle minden elképzelést túlszárnyalt: délelőtt tizenegy felé érkeztek „A három hattyú” termeibe. A söntés csaknem teljesen megtelt már pörköltöző kofákkal és fuvarosokkal, akik a leveses kanállal ették a savanyú tüdőt s számolatlanul fogyasztották a kisfröccsöket és a söröket. Károly leült az ügynökkel és az asszonnyal a söntés egyik szegletébe, s elérzékenyülten szemlélte ifjúkori küzdelmeinek színhelyét.
-Semmi nem változott! – mondta csillogó szemmel, kezében a söröspohárral, boldogan. – Minden olyan, mint harmincöt évvel ezelőtt.
Az ügynök hümmögött, helyeselt és pislogott. Később odajött asztalukhoz a tulajdonos, az egykor sváb vendéglős, az alapító ős veje, s megismerkedtek „A három hattyú” történetével. Az öreg meghalt, mondta a vő, a család keblében viszály dúlt, afféle örökösödési háború. Az üzletet el kellett adni. „Örök kár!” – mondta a vő, s ő is pislogott, óvatosan és gyanakodva. Károly csakhogy vigasztalta.
Három nap múltán megkötötték az üzletet és megitták az áldomást. Károly tizennyolcezer pengőt fizetett az üzlethelyiségért, a végérért, a berendezésért: egész vagyonát, harmincöt esztendei fárasztó főpincéri talpalás és krétázás minden gyümölcsét odaadta „A három hattyú”-ért. Az asszony családjától is kölcsönkértek egy kisebb összeget. Boldogan fizetett, könnyű szívvel, mint aki tudja, hogy életének végre értelme van.
(Folytatjuk)
xxx

Az Uj Időknek ez a lapszáma megjelenésekor már a 45. évét „taposta” és az idők folyamán a legnagyobb szépirodalmi folyóirattá nőtte ki magát. A szépirodalom lett az egyik profilja a kritikai szemlézés mellett. Ebben a lapban, megjelenése óta minden író helyet kaphatott. Nem számított sem a kora, sem a vallása, sem a világnézete – csak a tehetsége. A lap szerkesztőjének, Herczeg Ferencnek az írásain túl, számos író és költő munkája jelent meg a lapban az évek során. A két világháború közötti években írt ide Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Radnóti Miklós, Kassák Lajos, Tömörkény István, Benedek Marcell, Csathó Kálmán, Fekete István, Gulácsy Irén, Szabó Lőrinc, Zsigray Júlia – és még folytathatnám tovább. A szerkesztő, Hercegh Ferenc, a lap sokszínűségére törekedett, és az Uj Idők akkor már a középosztály kedvelt lapja lett. Majd mindenki találhatott benne magának tetsző olvasmányokat, elbeszéléseket, könyvsorozatokat, verseket, rövid ceruzajegyzeteket, könyv- és színházi kritikákat, mindig volt benne keresztrejtvény, és az otthon-mellékletben igyekeztek a gyereknevelés, háztartás, szépítkezés, sütés-főzés, kertgondozás és a divat iránt érdeklődő olvasóiknak is tanácsokat adni. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Herczeg Ferencnek az olvasók leveleire írt legendásan hosszú és életbölcsességet tartalmazó válaszai, sokszor három-négy, esetenként még annál több oldalt is megtöltöttek… (Nemrég a családi levelezéseink közt rátaláltam egy levélre, amit debreceni nagymamánk írt a fővárosban élő fiainak, amiben arra kérte őket, hogy mielőbb menjen el valamelyikük az Andrássy úti kiadóba, mert nem kapta meg a héten az Uj Időket és kedvelt folytatásos regényének egyik fejezete hiányzik…

R. V.
(A képen: Sörcsarnok a Piszkoshoz, Schwetz István kocsmája)

Megosztás