-A korona-vírus egész évben próbára tesz minket és türelmünket, ezért örüljünk előre, várakozással telve mindenre Advent idején. – írta Dr. Gajdos-Frank Katalin múzeumigazgató. -Mint gyermekeink, akik örömmel tekintenek az adventi naptár kis ajtócskáira, hiszen hamarosan kinyithatják őket, örömmel várják a jó öreg Mikulást, hiszen ajándékokat hoz és örömmel figyelik minden vasárnap, amikor meggyújtjuk az adventi koszorún a következő gyertyát. Úgy, mint a gyermekek az elűzetés idején: mostoha körülményeik ellenére is minden napnak tudtak örülni.
Gyermekeikkel, unokáikkal keressék fel új virtuális kiállításunkat: http://www.heimatmuseum.hu/hu/latogatoknak/muzeumpedagogia/virtualis-gyermekvilag
-Mi is örömmel olvastuk Advent második hetében azt a két igaz, meghatóan szép karácsonyi történetet, amelyet elűzött gyermekek, Maria és Dieter írtak. Azt mondják, az élet írja a legjobb történeteket. Hogy ez valóban így van-e, kérem döntsék el Önök, kedves Olvasók! Szeretettel, Dr- Gajdos-Frank Katalin
„A legszebb ajándékok mindig azok, amikre nem számítunk.”
- Mária 1936-ban Erdély északi részén született, és testvérével, Rozinával együtt biztonságban töltötte gyermekkorát. 1942-ben édesapját több falubeli férfivel együtt behívták katonának és 1944 őszén a család elhagyni kényszerült hazáját.
„Egészében ez a menekülés egy valóságos népvándorlás volt. A levegőből gyakran lőttek ránk orosz repülőgépek, eközben sokan megsebesültek és néhányan meg is haltak. Időközben elértük az osztrák határátkelőhelyet, Klingenbachot. Kis unokatestvérem, Katarinchen magas lázzal küszködött. (…) Találkoztunk ismerősökkel is, akik azt a szomorú hírt hozták nekünk, hogy kedves édesapánk ’hősi halált’ halt a fronton. Azt is megtudtuk, hogy kis unokatestvérünk meghalt és nagynénim és a nagymama eltemették. Linzbe érkeztünk, volt tető a fejünk fölött. (…) Az osztrák emberek nagyon kedvesek voltak hozzánk, én közben eltanultam az osztrák dialektust is, amit a mai napig megőriztem.
1945 tavaszán bevonultak a szövetséges katonák Ausztriába. Mindannyiunk számára, de főleg nekünk, gyerekeknek ez egy különleges élmény volt. Az út szélére álltunk és harckocsik és katonai járművek tömege vonult el előttünk. A katonák édességeket dobáltak nekünk és rágógumit, amit addig nem is ismertünk. (…) A rákövetkező időszakban felszólítottak minket, hogy menekültként táborokba gyülekezzünk. (…) 1945 telén karácsonyi ünnepséget rendeztek árváknak és félárváknak. Az akkori tartományi főnök védnöksége alatt állt. Magához hivatott minket, hogy családunkról és élethelyzetünkről beszélgessen velünk. Testvérem elmondta neki, hogy édesapánk elesett a háborúban, mesélt neki a táborról és életkörülményeinkről. Később elmentünk édesanyánkkal a karácsonyi istentiszteletre az evangélikus templomba. Amikor visszatértünk a táborba, meglepetés várt ránk. Egy egyenruhás sofőr korábban ott járt autójával és hozott nekünk egy nagy csomagot és egy kicsi feldíszített karácsonyfát. Örömünk határtalan volt. A legszebb ajándékok mindig azok, amikre nem számítunk. A csomagban egy levágott liba, csokoládé és más édességek voltak, valamint gyapjú és szövet. Édesanyám egy csodálatos karácsonyi lakomát főzött a váratlan adományból mindenkinek, aki abban a szobában lakott, amibe időközben beköltöztünk. A szövetből ruhákat varrtak, a gyapjúból pulóvereket kötöttek, amiket büszkén hordtunk. Akkortájt az új holmik természetesen ritkaságszámba mentek. Köszönetképpen kötöttem egy asztalterítőt és hat kis alátétet és elvittem a területi vezető otthonába, ajándékba.”
(Részlet: „Geschichte meiner Kinder- und Jugendzeit”, 87-96. oldal, a „Kinder während der Vertreibung” c. könyvből, Wien 2013)
„Krampusz és Mikulásként indultunk el december 5-dikén”
- Dieter 1939-ben született a Szudéta-vidéken, gyermekkorát két testvérével, egy bátyjával a szülői házban töltötte.
„Természetesen emlékszem még a gyönyörű karácsonyi estéinkre, amelyeken a karácsonyfa a padlótól a plafonig ért, és a játékokra. De mielőtt beköszöntött a karácsony, nem a Mikulás jött, mint manapság, hanem Knecht Ruprecht, aki ugyanazt a hatást tette a gyerekekre. Háború volt és így meghallgattam néhány Wehrmachtos hírt. Szigorúan tilos volt az ellenséges repülők berepülése idején a réten tartózkodni. Mégis megtettük és láttuk amint az amerikai szupercirkálók a kelet-porosz területek felé tartanak. A légvédelmi felügyelő felszólítását, hogy a házba menjünk, csak nagyon húzódozva teljesítettük. (…) A háború vége számomra abban nyilvánult meg, hogy megint égett házunk előtt az utcai lámpa. Családunk ismét együtt volt és azon tanakodott: Mi történik most? Kész tény volt, hogy a német lakosságot elszállítják. (…)
Időközben hat éves lettem és iskolába kellett járnom. A német tanárok már elmentek, a csehek pedig itt voltak. Az első tanórára nagyon jól emlékszem. Egy tanárnő állt előttünk, gyerekek előtt és mondott valamit, amit nem értettem, mert ő csak csehül tudott. Nálunk otthon viszont csak németül beszéltünk. Ebben az időben egyre több németet kergettek el gyalogosan 30 kilogramm csomaggal a határon át Németországba, vagy marhavagonokban szállították el őket. (…) Így, anyám kezét fogva, elhagytam szép kertünket és házunkat azzal az érzéssel, hogy ide soha többé nem térek vissza. Az állomáson várt egy vonat, hogy elszállítson minket. Természetesen marhavagonok voltak. Bátyámtól egy cseh ember még az állomáson elvette a kerékpárját. El lehet képzelni, mit jelentett akkoriban egy 15 éves fiúnak a biciklije. A méltóságát vették el tőle! (…)
Az élet a bécsi táborban számomra nagyon változatos volt. Voltak játszópajtásaim, akik a Bácskából és a Szudéta-vidékről jöttek. Helmuttal beöltöztünk, én voltam a krampusz, ő a Mikulás, és így indultunk el december 5-dikén a táborbeli barátainkhoz. Apró, nem használt játékokat koldultunk össze és megajándékoztuk velük kisebb barátainkat a táborban. Csak egyszer volt kicsit kellemetlen a helyzet. Miután bekopogtattunk az egyik játszótársunknál, két nagy krampusz és egy nagy Mikulás állt előttünk. Az ijedség pillanata után felnőtt kollégáink hagytak minket érvényesülni, és riadtságom ellenére úgy érzékeltem, hogy nevettek. (…) Évekkel később kérdeztem meg édesanyámat, hogyan vészeltük át pénz nélkül az 1945-től 1948-ig tartó időszakot. Anyám azt mondta: Ne kérdezd, nem tudom már.”
(Részlet: „Zeitzeugenbericht” 9- 18. oldal, a „Kinder während der Vertreibung” c. könyvből, Wien 2013)
