„Szüleink és nagyszüleink küzdelmei, fáradozásai előtti tisztelgés, aminek az ad igazán értelmet, ha lesznek olyan nemzedékek, amelyek méltó módon, békés körülmények között folytatják és teljesítik majd be az elődök örökségét.
Rendszeresen megemlékezünk a történelmi események során a világot formáló, irányító nagy személyiségekről, de ritkán és keveset beszélünk a kisemberekről, a mi hőseinkről.
Hős az lesz, aki küzd valamiért.
A napjaink hősei azok, akik a jelenért a biztos jövőért dolgoznak, munkával, tanulással és sportolással érnek el kiváló eredményeket.
Amikor épp elégedetlen vagyok sorsommal, a pillanatnyi helyzettel, gyakran gondolok nagyszüleimre, szüleimre hogy ők vajon most mit tennének.
Végeredmény mindig az, ők sokkal nehezebb időket éltek meg és mégis sokkal optimistábbak bizakodóbbak voltak, mint mi vagyunk.
Emlékeimben kutatva közös élményeinket újra és újra felidézve erőt és megnyugvást kapok, mikor arra gondolok, hogy, ha láthatnák, ami most velünk történik, ahogy mi élünk..,
Budaörsön a hősök napja ezért legyen emlékezés a mi hőseinkre.
A hősökre való emlékezés, ki-ki számára a saját hőseire való gondolást jelenti ez az igazi gyökere az embernek, amit élőn kell tartani és tovább kell adni. Ezért javaslom, hogy a budaörsi hősök napján legyen egy hagyományteremtés a múlt felidézése és a jelen megélése az emlékek és valóság találkozója.
Pl. Szervezzünk kerékpáros felvonulást, sétát vagy akár egy lovas kocsis kirándulást az első iskolától a Törökugrató tetejéig és vissza. A nap záróeseménye lehetne a budaörsi Katolikus templomban egy Szentmise, majd az követően az alkalomhoz illő orgona koncert.
Mindenkinek lehetne egy saját története, amit szívesen megoszt, vagy elmesél.
Az enyém így kezdődik….
„ A pincém borral a padlásom emlékekkel van tele.”
Egy múltbeli hős a sok közül, a Nagypapám.
Nagypapám, 1896-ben született Budaörsön, földműves volt.
Nagyon barátságos, jó kedélyű, vidám ember lévén, rajongott az unokáiért.
Mindene volt a családja.
Vasárnap mindig együtt mentünk a templomba és hazafelé betértünk a cukrászdába.
Az első világháborút szerencsésen megjárta több kitüntetésben is részesült, nagyon büszke volt a 32-ekre ahol szolgált. Pesten járva a Baross utcában a hős katona szobra előtt mindig megálltunk és kalapját megemelve mondta, ezek voltak a legbátrabbak.. (most már tudom miért tette, azért mert a budaörsiek mind ott szolgáltak)
Nagyapám kitüntetései.
Egy szőlőkaróból faragott nekem egy fakardot, még ma is őrzöm.
Kedvenc szokása volt tavasszal, amikor a cseresznye már érni kezdett és jött haza lovas kocsival a mezőről, egy gyümölccsel teli hatalmas ággal kedveskedett nekünk, ha rá gondolok, még ma is érzem a cseresznye csodálatos illatát.
Kisgyerekként a politikát nem értettük, de az Adenauer és a De Gaulle nevét jól ismertük.
Emlékeim szerint egyik kedvelt esti időtöltése a Szabad Európa Rádió hallgatása volt.(ez akkor tiltott volt) Mivel akkor még rádió nem volt minden családban, csak nálunk a konyhában, ahol mi gyerekek aludtunk akaratlanul is hallottunk mindent. Gyakran tette föl a kérdést és aggódva nézett ránk, vajon mi lesz veletek gyerekek 40 év múlva? Az idő eltelt, és ha valami szépet látunk, hallunk vagy jó történik Budaörsön, még ma is gyakran azt mondjuk, ha ezt a Nagypapa láthatná vagy megélhette volna…
A sors kegyetlen volt hozzá is. Az ötvenes évek végén próbálták a TSZCS-be kényszeríteni, nem állt kötélnek, majd elvették a földjeit, 1961- ben már csak lova volt. Ősszel azt is eladta, így már nem maradt semmije. Télen megbetegedett, kórházba került és már nem jött többet haza. 1962. február 21.- én végleg elhagyott minket.”
Molnár Vilmos
