A KÉK CSILLAG

2021-08-30 | Budaörs
Régóta dédelgetett álmom volt, hogy egy  alkalommal találkozhassak a Kék Csillag zenekar alapítóival. Nem volt könnyű dolgom, de a napokban  megtudtam  Frankl Gábor, a zenekar dobosának elérhetőségét, aki szívesen állt rendelkezésemre.

Bizonyára sokan vannak közöttünk, akik emlékeznek  az országos  KI-MIT-TUD  vetélkedőkre, mely  óriási lehetőséget adott   a megmérettetésre. A  TV nézők számára ugyanakkor egy újfajta szórakozást jelentett a vetélkedők közvetítése, hiszen azokban az időkben még ismeretlen volt Magyarországon ez a műfaj.

A Ki mit tud  népszerűségét jelzi,hogy a hetvenes évekre a Magyar Televízió legnézettebb műsora lett. Kovács Béla szerkesztő visszaemlékezése szerint a műsor ötlete a MOM Kultúrházból eredeztethető, ahol Karácsondi Miklós, a műsorsorozat későbbi szerkesztője látott egy felhívást, amely öntevékeny fiatalokat invitált bemutatkozásra

Az első KI MIT TUD 1962. július 24-én volt. A TV 19:40-kor kezdte az élő közvetítést. Ez után majd minden évben  1962-től 1972-ig megrendezésre került a vetélkedő, amelynek célja  mint azt olvasni lehet a korabeli összegzésekből, így hangzott:

Megállapíthatjuk, hogy a verseny megvalósította a célkitűzéseket, eredményesen szolgálta a fiatalok, a népek barátságának gondolatát (pl. nemzetiségi együttesek szerepeltetése). Népszerűsítette a VIT-et. A nézők és a sajtó egybehangzó megállapítása szerint a műsorok során kitűnt, hogy mennyi fiatal foglalkozik élénk érdeklődéssel a művészetek legkülönbözőbb ágaival – munkájuk, tanulásuk mellett – igen magas szinten

A döntő nézettsége a korabeli kezdetleges statisztikai módszerek szerint elérte a 88 százalékot, maga mögé utasítva a Híradó iránti érdeklődést is. A Ki Mit TUD adásaiban alkalmazták először a drót nélküli, URH adóként működő mikrofont, a mikroportot. A verseny leginkább a zsűriről és nem a versenyzőkről szólt. A neves szakértői gárda tagjaként vált ismertebbé többek közt Pernye András és Petrovics Emil. Az első Ki mit Tud? győztesek jutalmul Helsinkibe utazhattak a Világifjúsági Találkozóra (VIT). Később általánossá vált, hogy a legjobb felfedezettek nyereményútjának célpontja a VIT-et megrendező ország lett.

Nagyon sok, ma még közöttünk lévő, ismert táncdalénekes, bűvész, színész, vagy tánczenekar  ennek a kezdeményezésnek köszönhette a lehetőségét annak hogy élete sok szempontból megváltozott. Kaptak az élettől egy óriási lehetőséget, amelyet szerencsésen ki is használtak és tehetségükkel eljutottak egy magas szintig. A KI-MIT-TUD megmutatta azt is, hogy szinte minden ember valami plusszal jön a világra, nevezhetjük ezt isten adta tehetségnek is, amely sok esetben elvész, de ha van egy lehetőség ahol megmutatkozhat, ahol megcsillogtathatja azt a pluszt, amivel rendelkezik, akkor az felszínre kerül.

Frankl Gábor,  a zenekar egykori dobosa készséggel állt rendelkezésemre. Mint elmondta, írásos formába öntötte visszaemlékezéseit, amelyből most  idézek:

“A zenekart Kovács Béla ahogyan mi neveztük Bill bátyó alapította s habár Budörsön a KÉK CSILLAG  akkora sztár volt, mint Liverpoolban a Beatles lehetett, valamint  bulijaink a leányiskolában igazi szenzációk voltak, egy napon úgy döntött, hogy feloszlatja a zenekart. A fiúk azonban úgy döntöttek, tovább akarnak zenélni és akkor Jegenye és Pityesz azaz Szakály Laci és Szabó Pityu megkerestek és megkérdezték tőlem, van- e kedvem dobolni a zenekarban?Abban a pillanatban megfordult velem a világ. Hogyne akartam volna!. Valakitől hallották, hogy van egy srác a faluban, aki be szokott ülni a helyi zenekarba szombatonként, és még twistet is tud dobolni, hát felkerestek! Ez a látogatás nyár végén történt, és néhány hét múlva már Pesterzsébeten, a Csiliben egy Ki Mit Tud selejtezőn indultunk. Meg is nyertük a selejtezőt, és ezzel bejutottunk a tv műsorba. (ma azt mondanák, az élő showba). Az esti „gála koncerten” fellépett Ambrus Kiry, aki akkor már ismert énekesnő volt. Kísérő nélkül érkezett, és mivel az általa énekelt dalokat (azaz inkább a kottát) az ott lévő zenekarok közül csak mi ismertük, az esti bulin már velünk lépett fel a művésznő! Csont nélkül kísértük le!

Aztán jöttek a Ki Mit Tud- os televíziós fellépések.

Az első akadályt simán vettük, tovább jutottunk. A középdöntőből, ami közönség előtt, de nem a tévé közvetítésében zajlott, aztán még simábban kiestünk. Az is igaz, hogy az ellenfelünk a XIII. kerületi KISZ-bizottság tánczenekara volt! 

Budaörs azonban nem hagyott minket cserben, és amikor a kiesésünk kiderült – hisz az eredményt a tévében bemondták – visszaszavaztak a döntőbe. A Magyar Televízió történetében először küldtek be több mint 1000 levelet! Soha addig műsorhoz a televízióba még annyi levél nem érkezett! Tudom, ez ma már egy megmosolyogtató szám, de akkor ez rekordnak számított, ami persze nem is volt csoda, hisz akkor Budaörsön még csak két tévé készülék volt! A döntőben aztán ismét a selejtezőben játszott Csevegő szaxofon című dalt játszottuk. Az operatőrök a kamerák tetején táncoltak, a közönség tombolt, óriási sikerünk volt! A zsűri, mely a korszak igazán nagy zenészeiből állt – Petrovics Emil, Turán László és Kertész Kornél – izzadt, szenvedett, de nem volt mit tenni, mi nyertünk. A zsűri elnöke – akkori szokás szerint – Szabó elvtárs, a KISZ bizottság mit tudom én micsodája volt, közölte a hírt, Kornél indokolt, de mi ezt már nem igazán hallottuk. Nagyon boldogok voltunk. Ez nem volt semmi, nyertünk!

A történet pikantériája, vagy csak jellemző a korszakra, hogy mire a zsűri az indoklás végére ért, már jött is a telefon a XIII. kerületből, a KISZ bizottságtól, és a zenekaruk máris kapott egy külön díjat. Az igazság kedvéért azért azt hozzá kell tennem, hogy nem érdemtelenül, hisz az együttest már akkor Malek Miki vezette, és később Express néven híresebb lett, mint a Kék Csillag…A szaxisunk Józsi ebben az időben katona volt, a döntőre is már motorstoppal Kalocsáról az adás közben érkezett meg, így próba nélkül álltunk ki a színpadra. Míg vártuk, kiderült, hogy a négy döntős zenekarból az egyiknek kidőlt a bőgőse, így Jéci (Szakály Matyi) az elektromos bőgőjével beugrott, és végigjátszotta kottából az ő dalaikat is. Gyakorlatilag mi abban a felállásban itthon már soha többet nem léptünk fel, mivel Józsi a katonaság után már nem jött vissza a zenekarba. A nyeremény szovjet turnéra azonban még eltávozást kapott a seregtől, és így három fejthetetlen hetet töltöttünk a Szovjetunióban.

Tényleg felejthetetlen volt az utazás, de néha kicsit más okokból is, mint azt előtte gondoltuk. Repülővel mentünk Moszkvába, ahol felléptünk a moszkvai televízióban. A gond csak az volt, hogy az utolsó pillanatban, az adás előtt közölték velünk, hogy ott nem énekelhet senki angolul. Zorán, aki a táncdalénekes kategória győztese volt, sajnos nem igazán tudott magyar dalt, hisz’ itthon a Metro együttesben akkor még mindig angolul énekelt. No, akkor hallottam életemben először tévében, élő adásban magyarul halandzsázni…

Ez a jutalomutazás emlékezetes maradt, hisz megismerhettünk egy olyan Szovjetuniót, ami nagyon más volt, mint amit a propaganda filmekben láthattunk. Jártunk Moszkván kívül Tbilisziben, ahol jókat ittunk grúz barátainkkal, egyet az egészségünkre, egyet pedig – mert ez kötelező volt – a Szovjetunióra. Aztán Jerevánban a város főutcáján sétálva láttuk a kívülről szép emeletes házakat, és a falak, a kapuk mögött a valódi poros, romos földszintes udvarokat. Megéltük, hogy az elegáns szálloda udvarán sátrakban kellett aludnunk, mert a beköltözés után a lányok sikoltozva menekültek ki a szobákból, hogy valami bogarak másznak elő az ágyakból. Mi nem ismertük ezeket a bogarakat, de Józsi, aki szakmája szerint kárpitos volt, felismerte őket, poloskák voltak. Volt hát gyors költözés az udvaron hirtelenjében felállított sátrakba, miközben reszkettünk, hogy vajon a szobákból mennyi poloska jött velünk át ide… Szocsiban enyhe lefolyású, de igazi vérhassal ápolhattuk zongoristánkat, Jegenyét. Igaz viszont, hogy itt láthattam életemben először a tengert, ami számomra egy életre szóló emlék maradt.

Egy vihar utáni napon érkeztünk oda, hatalmas hullámok ostromolták a partot, lenyűgözött a látvány. Álltam a parton, kapaszkodtam egy korlátba, hogy a hatalmas – másfél, két méteres – hullámok el ne sodorjanak, és az jutott eszembe – le is írtam – hogy „előttem a tenger, mögöttem az élet” …18 évesen…

Kijev volt az utolsó állomás, onnan vonattal jöttünk haza, szóval van, volt mire emlékeznünk…

15 évig tartott ez a korszaka életemnek, ez idő alatt többször is változott a zenekar összetétele, megnyertünk 1966-67-ben két salgótarjáni amatőr fesztivált, itt lettem egy kitartó viccsorozat mesélés eredményeképp Jean, mi fedeztünk fel két igazi énekesnőt, Katona Klárit és Cserháti Zsuzsát.

A Ki Mit Tud döntő után 35 évvel ültünk először újra együtt mind az öten a győztes zenekarból nálunk, egy asztal körül. Időközben sikerült a döntő videó felvételét a Három Kívánság szerkesztő-asszisztensének segítségével megszereznem, és akkor néztük meg együtt ezt a felvételt. Pityesz (Szabó Pityu) teljesen abbahagyta, elég siket volt már szegény, sajnos ez évben  (2021) el is vesztettük. Kohárszki Józsi aktív zenész e sorok írásakor is (olyannyira, hogy sok év után ismét együtt muzsikálunk, de erről majd később). Jegenye és Jéci egy egyházi közösségben szolgáltatják a zenét, ahol egy ideig én is velük zenéltem. Megható, egyben furcsa érzés volt újra együtt lenni, és látni 35 év előtti önmagunkat…”

Köszönöm Frankl Gábornak, hogy rendlelkezésemre állt, azért, hogy közösen visszaemlékezhessünk Budaörs felejthetetlen zenekarára, a KÉK Csillagra, és azokra a szép és számunkra felejthetetlen 1960-as évekre, mely nekünk a fiatalságot jelentette.

Major Edit

 

 

Megosztás