A szolgája addig-addig keresgélte, amíg rá nem lelt. Magocskát szórt a földre, azzal csalogatta magához a kis csiripelőt. A kék madár óvatlan volt, leereszkedett, de jaj, a szolga egy hálót dobott rá, s akárhogy vergődött, sehogy sem tudott kiszabadulni a fogságból.Hej, megörült az uraság, amikor meglátta csodás kis tollast! Azonnal díszes aranykalitkába zárta. Alig várta, hogy a madárka dalra fakadjon, de bizony hasztalan, mert az csak szomorkodott, búsan lógatta fejét. Hiába volt a pompás kalitka! Nem repülhetett kedvére, nem hallgathatta a patak csobogását, nem érezhette a szellő simogatását. Nem láthatta azt a vidéket, ahol eddig vidáman, szabadon élt, a mosolygó emberek arcát, akik derűsen hallgatták dalolását. Telt-múlt az idő, de csak búslakodott, és csöndben ült a fogságban. Vitetett neki az úr mindenféle finomságot, selyem, bársony takarót, a kék madárka azonban néma maradt.Élt a gonosz uraságnál egy szolgálólány. Jószívű, kedves teremtés volt. Minden reggel beosont abba a szobába, ahol a kis foglyot tartották. Suttogott neki, ujjára vízcseppet tett, úgy itatta. Látta, hogy napról napra csak sorvad a kék madár. Gondolt egyet, kitárta a kalitka ajtaját. A kis rab azonban annyira le volt gyengülve, hogy nem tudott repülni. Ekkor megfogta, kötőjébe tette, és elvitte egyenesen a Csobogó-patak partjára. Ott a kis madárka megérezte a nap és a szél simogatását, meghallotta a patak hívogató zenéjét. A lányka magokkal megetette, patakvízzel megitatta. Egyre jobban érezte magát. Egyszer csak halkan énekelni kezdett. Felrepült egy magas fára, és így szólt:
– Kedves leányka! Köszönöm, hogy megmentettél! Elköltözöm messze, oda, ahol az irigység, gonoszság elkerül.
– De mi lesz velem és azokkal, akiket boldoggá tettél a dalaiddal, a szépségeddel? – kérdezte.
– Velük, veled leszek, a szívetekben, a lelketekben. Ott leszek minden mosolyban, jó cselekedetben, ölelésben, kedves szóban, a legkisebb ajándékban is. Azonban elrepülök azoktól, akik irigykedve figyelik mások örömét, sikerét, vagy rosszat tesznek, vagy ártani akarnak társaiknak. Mindenkié lehetek, de csak akkor, ha szívük jó szándékkal, szeretettel van tele.
Tudd meg, hogy ezentúl „A Kék madár maga a boldogság, kalitkája pedig az emberi szív.”
Azzal elrepült.
Ragyogó kék tollazata megpillantható víz fölé benyúló ágakon, ahonnan mozdulatlanul kémleli a vizet apró halak után kutatva, de látható kolibriszerűen ,,szitálni” a víztükör felett is.Azt gondolhatnánk, hogy ilyen rikító tollazattal – a begye rozsdaszínű, a háta csillogó kék – kis esélye van a sikeres vadászatra és a ragadozómadaraknak is könnyű préda, ám a színe épp a sikeres rejtőzködésben segíti.
A víztükör felett lebegő jégmadár háta ugyanis egybeolvad a víz színével, így elrejti a ragadozók elől, hasa pedig falevél színű, ezért a halakat sem riasztja el.
A jégmadár viszonylag mélyre képes alábukni a zsákmányáért, merülésében a vékony jég sem akadályozza, ha kell azon is áttör.
Mikor a zsákmány megvan, pillanatok alatt le is nyeli azt – a nagyobb falatokat előtte alaposan faághoz csapkodja.
A repülő drágakőnek is nevezett madárból hazánkban mindössze 900-1600 pár él, de aki nagyon figyel, folyók és tavak mentén megláthatja felvillanni ékszerként csillanó kék tollazatát.
Tavaszodván talán egyszer majd mi is megpillantjuk a boldogságot hozó kék madarat.
Major Edit
