Tudom már róla, hogy az épület vendéglőként 1950-ig még magánkézben üzemelt, majd egyik részében már egy kisebb városi könyvtár működött. Azt is tudom, hogy negyven esztendővel később a tetőtérben már egy kicsiny zeneszobát is kialakítottak, sőt a ház 2000-ben egy új szárnnyal is bővült. Az eltelt huszonhárom évben is toldozták, foldozták, bár papíron és szóban voltak nagyszerű ígéretek a jövőre nézve…
Most 2023-at írunk, és ott tartunk, hogy a könyvtár a szó szoros értelmében kinőtte és leélte magát.
Tavaly új igazgatót neveztek ki, aki több mint harminc éve a könyvtár munkatársa volt, és tisztán látja, amit látnia kell. Rendületlenül törekszik arra, hogy a könyvtár arculata belülről modernebb, melegebb és befogadóbb arcot mutasson. Szeretne gyakrabban kulturális alkalmakat teremteni, hiszen az ilyen alkalmakra fogékonyak a rendszeres látogatók, de talán már ő is rájött, abból, ami van, nem lehet igazi olvasó-hívogató könyvtárrá varázsolni. Idáig fűtöttek egy leharcolt kazánnal, és attól rettegtek, hogy laza rései miatt az ablakok kiesnek az utcára.
Kiváló és méltó helye lenne a könyvtárnak egy régi sváb házakkal körülvett saroképület akkor, ha azt nem kígyó-szerűen, hosszában építették volna fel annakidején. De ahhoz több sváb házat kellett volna megvásárolnia és lebontania az építőnek… Vendéglőnek azonban nagyon alkalmas lehetett. Hiába húzták meg hosszában, hiába öltek bele pénzt, talán, akik ezt tették, maguk is tisztában voltak vele, hogy az épületet már régóta más célra kellett volna hasznosítani.
Nos, már csak azért is mertem megtenni ezt a kemény kijelentést, hogy alkalmatlan, mert ebben az utcában sűrű a közlekedés, autóbusz is jár, és az idős embereknek sokat kell gyalogolniuk a hosszú utcán, ha a körforgalom irányából jönnek. Aki pedig kocsival jön, nem tud megállni. Jár ott a budaörsi busz, igen, igen, erre lehet azt mondani, hogy aki idős, annak van ideje kivárni… Belülről a hosszúsága és keskenysége teszi leginkább alkalmatlanná az épületet. Fölfelé nem lehet terjeszkedni, az bizonyára megbontaná az ófalu védett városépét.
A könyvek tetemes részének már nincs elegendő tárhelye, mert a rendelkezésre álló raktárhelyiségeket a könyvek az eltelt évtizedek alatt „kihízták”. Sokan dobozokban, egy más épületben várják a „feltámadást”.
Ahhoz, hogy a könyvek az olvasók számára elérhetők, láthatók, megfoghatók legyenek, egy hatalmas szobát választottak ketté, könyvespolc falakkal. A szoba másik oldalán van az úgynevezett olvasó, ami könyvekkel, asztalokkal és székekkel, meg számítógépekkel van telerakva. Elvileg ott csendnek kéne lenni, de ajtó híján behallatszik minden zaj. Az így nyert szobák keskenyek, sötétek, nagy részben takarásban is vannak a könyvespolcok által, szinte mindig égnie kell a villanynak. Télen mindig inkább az utcát fűtötték a rozoga nyílászárók és az elavult fűtésrendszer miatt.
És mit mondjak: ide belépve kissé olyan érzése támad az embernek, mintha egy túlzsúfolt kínai boltba, esetleg valamilyen raktárba érkezett volna, nem a könyvtárba. És van még egy hosszú szoba – nevezzük szalonnak -, ami ugyancsak hosszú és keskeny, kiállításokat, sokféle rendezvényt, előadásokat és olykor csodás kis koncerteket szoktak tartani. Csak zsúfoltan férnek el a székek két oldalon, és úgy saccolom, hogy hatvan embernél többnek ott nincs helye (mindig lehet imádkozni, hogy ilyenkor a hatóság hunyja be a szemét).
Szíve az van, de lelke nincs
Valljuk be: nincs igazán lelke, vonzereje, otthonos melege mai világunkban ennek a könyvárnak nevezett, annak berendezett és évtizedek óta helytálló, de mégiscsak elaggott épületnek. De szíve viszont van, annak köszönhetően, hogy az itt dolgozó könyvtárosok hivatásnak érzik, amit csinálnak, és példásan ellátják munkájukat. Az igazgatónőnek is a szívügye minden, ami itt van, ami innen hiányzik, és ami itt történik. Mosolyogva fogadják és szolgálják az olvasókat, miközben nincs semmi mozgásterük. Itt nincs könyvtárépülethez méltó fogadóhely, pultokon át nem lehet beszélgetni az odajárókkal és egymás feje felett sem tudják ajánlani a könyveket, nem tudják megbeszélni velük, hogy tetszett-e az elolvasott könyv, és ajánlják-e másoknak.
Az olvasók viszont hely híján nem tudnak leülni, nincs hol beleolvasniuk a kiválasztott könyvbe, télen meg milyen jó lenne, ha egy meleg teával meg tudnák kínálni őket. Télen, az itt dolgozókkal együtt mindig dideregtünk. (Azért írom múlt időben, mert a közeljövőben szerencsére nagyon sok minden változni fog. Erről majd a folytatásban fogok beszámolni. – a szerk.). Kivételt jelent az olvasószoba, ahol van némi fény. De az idelátogató gyerekek szobája tágas, világos és tele van játékokkal. Az újságokat, folyóiratokat tartalmazó kis helyiség a ház végén nagyon cuki, kellően tágas, csendes és kellemes.
Persze meglehet, hogy én túlzok. Lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy mások mindent másként látnak. Hiszen a könyvár így úgy is működik, hogy nem nézünk körül, nem beszélgetünk, csak bemegyünk és lerakjuk a visszahozott könyveket…
Vajon kik olvasnak?
Vannak minden könyvtárban törzsolvasók, újak és lemaradók. A miénk sincs mindig tele olvasókkal, de időnként néha váratlanul megindul és délutánonként mindig sűrűbb a forgalom. Ha rendezvény van és ismert ember a vendég, előfordul, hogy a „szalon” pukkadásig megtelik. És persze én is nem egyszer gyönyörködtem a könyvekkel telezsúfolt hosszú szobában, és néztem a csúszó-mászó apróka gyerekeket a szőnyegen, míg a mamájuk a polcokat böngészte. Ha pedig zenés este van, akkor még a folyosón is állnak és hallgatják állva a kimaradók. De mikor vége lesz a koncertnek és kitódulnak az emberek, hiába tesznek ki egy kis asztalra a kedvünkért valami finomságot és itókát, alig van egy kis talpalatnyi hely, hogy megálljunk, kóstolgassunk és beszélgessünk egymással vagy a könyvtárosokkal, akik minden alkalommal ott vannak közöttünk.
Elgondolkodtam azon is, hogy például a városatyák, akiknek minden könyvtárt érintő ügybe beleszólásuk és szavazati joguk van, vajon látogatják-e a könyvtárat, járnak-e oda, ismerték-e a sanyarú helyzetét, hogy itt fáj, ott fáj? És vajon mindig felelős döntéseket hoztak, amikor a könyvtár került szóba? Utánanéztem. Mindössze egyetlen bejelentett olvasó van a választott képviselőink között, és akad egy másik, aki időnként benéz szakkönyvekért. Arra gondolok, mi lenne, ha valamelyik idegen országból vendégek jönnének, vajon mit mutatnának meg nekik a városból, amit érdemes? Én a városházával kezdeném, aztán a templommal folytatnám, mutatnám a gimnáziumot, az uszodát, az iskolát, ami szemben van, utána jöhet a focipálya a csinos napellenzőjével, és talán a művházzal fejezném be. Az biztos, hogy a könyvtár bemutatását igyekeznének elkerülni… De ha valakik mégis épp azt szeretnék megnézni? Ugye nem vinnék őket oda a Városháza után?
Azt viszont szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a hegyeinket beborító és fehéren virító dobozházaikban lakó „új budaörsiek” hazafelé jövet valaha is kiszállnának az autójukból egy könyvtári könyvért. Ráadásul egy olyan helyen, ahol már meggyőződtek arról, hogy kocsival szinte lehetetlen megállni…
Nehéz megszerettetni a könyveket
Azt papoljuk égen-földön – nagyon okosan -: nem szabad megengedni, hogy az olvasás kimenjen a divatból. De ha nem igazán vonzó az a hely, az a miliő, ahol könyveket lehet elérni, akkor hiába van tele a könyvtár, megette a fene… Félő, hogy diákjaink sem igazán gyakran pedáloznak oda a biciklijükkel. Ritkán látni ilyesmit, fiatal fiút a legritkábban. Talán, ha közeleg egy témakört átfogó nagy dolgozat, vagy egy esszét kell összefabrikálni, netán közeleg az érettségi, akkor azért jönnek a fiatalok is könyvekért. Arról sincs viszont fogalmam (csak reménykedem benne), hogy a helyi iskolák irodalmat, történelmet vagy más szakot képviselő tanárai azért gyakrabban előfordulnak ott, mint mi, a „civilek. Megdrágultak nagyon a könyvek mostanság, nem minden család tud erre költeni.
Gondoljanak hát arra: itt van egy könyvtár, ahol szinte minden megtalálható, ami régi és új irodalom, regény, verseskönyv, tudomány, kicsit öreges ugyan, de azt ne nézzék (majd csak karácsony előtt, mert mostanában majd bezárások várhatók). Önkormányzatunk mindig, ha mostanára nehezebben is, de bizonyára előteremti azt az összeget, amit a könyvtár szükségesnek lát és kiválaszt az újonnan megjelentetett, és remélhetőleg az újságok, folyóiratok sem fognak lekerülni a polcokról. Az biztos, hogy a mohó és rendszeres olvasók , ha reklámoznak új könyveket, akkor ők máris-azonnal a kezükben szeretnék tartani kedvenceik legújabb remekét, de ez nem mindig teljesíthető. (Én egyszer „nagyon azonnalra” kértem egy számomra fontos könyvet, nem volt meg a könyvtárban, megrendelték, és hamar jött a telefon, hogy megszerezték nekem. Máig hálás vagyok ezért, és ha a sorsom megengedi, még egy ideig hűséges szeretnék maradni szeretett könyvtáramhoz…)
Nagy baj az is, hogy a mi mai túlfelfordult világunkban nehéz az emberekkel és gyerekekkel megszerettetni a könyveket. Ha otthon nem kapnak a gyermekek a szüleiktől időben inspirációt az olvasáshoz, később már nagyon nehéz a kezükbe adni bármilyen könyvet. A könyvtárosok tudnának segíteni, ha volna elég idejük kimenni az iskolákba és könyvekről mesélnének nekik, és a szülőknek is tudnának segíteni, hogy abban, hogy mit adjanak növekvő gyermekeik kezébe. Ők tudják és elmondhatnák, hogy a könyv milyen nagy hatással lehet gondolkodásmódunk kialakítására vagy korrigálására, tudják, hogy azzal kitölthetjük üres óráinkat. Nem vesz el semmi fontosat az éltünkből, inkább élményt, tudást, olykor reményt is adhat nekünk. És ez mind igaz, fiatalokra és az idősebb generációhoz tartozókra egyaránt.
Könyvet olvasni soha nem időpazarlás. Ha jó a könyv, nem tudod letenni, örök élmény és maradandóbb minden színes mozinál, mert a könyv olvasás közben olyanná alakulhat számunkra, úgy funkcionál, mint egy mozi: az agyunk nyit utat saját képeink látására. Persze a szülőkön kívül a tanárok felelőssége is, hogy felhívják diákjaik figyelmét az olvasás fontosságára és örömére, és ne hagyják, hogy csak akkor vegyenek a fiatalok könyvet a kezükbe, ha kötelező olvasmány, vagy ha betegek, ágyban fekszenek, és el kell tölteni valamivel az időt.
Nekünk a város kellős közepén van egy felújításra és hasznosításra váró régi emeletes épületünk, két egymás alatti hatalmas pincével. Ott talán elférne egy művelődési ház, egy könyvtárral, és talán még a színház is, liftekkel… De annyi pénze soha nem lesz a városnak, hogy egy ilyen projektbe bele tudna vágni. A tervekre ugyan már sokat költöttek, néhány éve kiállítást is láthattunk ezekről. De ha egyszerre nem megy, akkor kisebb részletekben nem lehetne valamit ott, abban az épületben elkezdeni a város kulturális életének a mainál jobbá válása érdekében? Lépten-nyomon hallom a kérdést az emberektől: Mi van ott abban a nagy házban? Mire használják? Igaz, hogy üresen áll? Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor néztem a buszból vagy az autómból, amikor felállványozták és kívülről lefestették. Azóta valahányszor elmegyek előtte, mindig a poroszországi Patyomkin falu története jut az eszembe. És ezzel talán nem is vagyok olyan nagyon egyedül…
Hallottam félfüllel már régebben sokaktól, hogy tudomásuk szerint régóta tervbe van véve egy új könyvtár létesítése, ami megfelel a 21. századi igényeknek. De úgy tűnik, hogy ez is egy olyan terv, ami még a 20. században készült, és olyan sorsra jutott, mint mondjuk az ugyancsak tervbe vett fecskeházak: évről évre csak halasztódik, halasztódik, halasztódik, aztán elfelejtjük és belepi a rozsda. Arról pedig már nem is ötletelhetnénk szabadon, hogy hová is lehetne Budaörsön egy rangjához méltó és könnyen elérhető könyvtárat (vagy akár a megálmodott fecskeházakat) felépíteni, hiszen a tervek megálmodása óta igen hosszú idő telt el, és ma már a városunkban alig, vagy egyáltalán nincs is üres, megfelelő méretű és megfelelő helyen lévő beépíthető terület.
Befejezem ezt a hosszúra sikeredett eszmefuttatást. Külföldről kirándulásomból hazatérve azonnal a fülembe jutott egy nagy hír, hogy végre történni fog valami a könyvtárban: a napokban elindult egy nagyszabású felújítás a könyvtárban! Erről a cikk második, befejező részében fogom tájékoztatni olvasóinkat.
(1.rész, folytatjuk)
R. V.
