Ódor Teréz nővér – így hívták – a mai Olaszfa nevű község egyik falurészében, Kozmafán született 1921. augusztus 16-án, egy sokgyermekes családba, Ódor József és Sámson Mária gyermekeként. (Testvérei: János 1915, Mária 1919, Anna 1922, Margit 1926, Róza 1925, József 1923, Etus 1929.) Édesanyját nyolc éves korában, legkisebb testvére születésekor elveszítette. Teréz 16 évesen került Belgiumba, ahol apáca lett. 1939. augusztus 29-én lépett be az Orsolyiták rendjébe, és ott tette le első fogadalmát.
Brüsszel észak-nyugati külvárosában élt, majd 1949. december 6-án hajón indult el Indiába, ahol szolgált rendfőnökként, utolsó állomáshelye Bartih volt.
Az Indiában töltött több mint fél évszázad alatt gyógyított, tanított, segített, egy szóval összefoglalva: szolgált. Ezen kívül rengeteget fejlesztett, épített, különböző országokból szerzett be segédeszközöket, és mindeközben állandó levelezésben volt a pápával, Teréz anyával és Mindszenty Józseffel..
Ahol dolgozott, ott 90 százalékos analfabetizmussal, hihetetlen egyszerűséggel találkozott, időnként kolera vagy malária járvánnyal, vagy éppen azzal szembesült, hogy az elefántok elpusztították a rizsmezőket és a falvak házait.
Nyolc évtizeddel ezelőtti elutazását követően mindössze hétszer járt Európában. Magyarországon először 1964-ben, majd utoljára 2002-ben. Minden esetben megragadta az alkalmat arra, hogy belgiumi és hollandiai kitérőkkel különböző segítségeket szerezzen be népe számára, és arra is, hogy ellátogasson szülőfalujába, és felkeresse testvéreit.
Egy átlagembernek felfoghatatlan alázat és önzetlenség lakozott benne.
Mindszenty bíboros hercegprímás, lenyűgöző tisztelettel nyilatkozott és írt több alkalommal is Teréz anya missziójáról.
Első alkalommal többszöri kérés után 1964-ben jöhetett haza Magyarországra, amikor találkozott Vas megyében élő testvéreivel és édesapjával, aki 1968-ban hunyt el. (Szülei sírja az olaszfai temetőben található.) Második magyarországi útjára 1971-ben került sor. Június 8-án érkezett Budapestre, onnan indult Olaszfára. Azon a nyáron több napot töltött Gyenesdiáson testvérénél, Margitnál, a nála öt évvel fiatalabb húgánál, akinek itt volt nyaralója.
Magam két ízben élvezhettem a társaságát, és mindkét alkalommal lenyűgözve hallgattam őt. Hihetetlen benyomást és hatást nyújtott környezetének az egyszerűségével és alázatával. Azokat az apró ajándékokat, amiket édesanyámtól, rokonaitól kapott, megköszönte, és azonnal közölte: ezeket magával viszi a szeretteihez Indiába.
Beszélt arról is, hogy Hollandiából egy mentőkocsit fognak kapni, ami óriási dolog lesz a térség számára. Az általa vezetett kórháznak is sikerült gyógyszertámogatást kapnia, ami szintén nagy segítségnek számított. Mesélt a hihetetlen indiai körülményekről, az elképesztő, állandóan 40 fok fölötti hőmérsékletről és a rengeteg szenvedésről. Olyan térségben lakott, ahol egyáltalán nem volt üzlet. Egy gyufáért is több órát kellett buszozni, vagy gyalogolni az esős évszakokban, mert akkor ott egyáltalán nem létezett közlekedés. Előfordult, hogy több napon keresztül víz nélkül maradtak, teherautókban ugyan szállítottak a vizet, de azért nagyon sokat kellett fizetni. Indiai tartózkodása alatt több kórház, ápolóház épült az ő közreműködésének köszönhetően.
2000 őszén hetedszer járt Magyarországon, amikor már csak egyetlen élő testvérével, Józseffel tudott találkozni Olaszfán. 2002. október 15-én utazott vissza Indiába. 2008. március 20-án hunyt el Indiában. A magyar Teréz anya rendkívül szerette az ottani népet, értük ajánlotta és áldozta fel az életét. Egész élete során segített a betegeken, az éhezőkön, de hazájáról sem feledkezett meg. Mindig tartalmas, tízoldalas leveleket írt Magyarországon élő szeretteihez.
Az alábbiakban egy géppel írott leveléből szeretnék idézni küldetése jobb megértése érdekében.
„ Köszönöm jóságukat, hogy elvittek Balatonfüredre, Nagykanizsára. Az a kis látogatás hazámba, úgy tűnik fel, mint egy álom. Már bele vagyok merülve a tervekbe: egy leányiskola építéséhez téglákat csináltatni, összegyűjteni az építési anyagokat, stb. Csak ne legyen háború a két testvérnemzet között, már eleget szenvedtek vérontás nélkül is. Most apáca betegápolókat kérnek a menekültek táborába, akiknek pedig a nagy része mohamedán és hindus, de bennünk bíznak. Én is küldeni fogok két nővért, mert ott nagy a szükség. Beszéltem Mather Teresiával, akit itt a haldoklók angyalának hívnak. Talán Jugoszláviában nem is tudják, milyen nagy szentjük van nekik Kalkuttában a leprások és a szerencsétlen „érinthetetlenek” és a nyomorult úgy nevezett „páriák” között.
Értékes volt az európai utam. A missziónk kis kórháza Hollandiából mentőautót kap, vízvezetékre is kaptunk adományt, és négy iskolai osztály építésére Ausztriából, Belgiumból jött a segítség. Itt a nők 90%-a még írástudatlan, elmaradottságukat a kaszti szokások és a primitív életmód okozza, és a szegénység miatt nem volt iskola. Törekszünk minden áron segíteni. Most van az aratás, sajnos ilyenkor túl sok rizspálinkát fogyasztanak a bennszülötteink. Most már nem visszük ki ágyainkat a szabad ég alá, mert már kicsit hűvösebb a levegő éjszakánként. Veszély persze akad, a múlt héten pusztítottunk el egy nagy kígyót, 2 méter 80 cm hosszú volt. Ezt a fajtát borjúszájú kígyónak hívják a bennszülöttek, furcsa, de azt mondják, szerencsét hoz.
Köszönöm a szép hanglemezeket, talán egyszer lesz majd lejátszónk és élvezni tudjuk a szép magyar zenét. Elhintettem a magyar virágmagvakat és a liliom-hagymákat is a legszebb cserépedényekbe, a tulipánhagymákat a kórházunk virágoskertjébe. Indiába érve nővéreink, betegeink, diáklányaink vártak mérhetetlen szeretettel, indiai szokás szerint kézmosással, sok virággal, tisztasággal és virágfüzérekkel, örömkönnyekkel. A lánykák tánccal kísértek a kis kolostorunk felé, ahol két „virágszálat” adtak a kezembe megható módon, két kis árva gyermeket. Az egyik egy kilenchónapos kislány, a másik négyhónapos kisfiú. Lelkembe visszhangzott Krisztusunk gondolata: ”Aki egy ily kicsinyt elfogad az én nevemben, ő engemet fogad el…”. Minden ragyogott a tisztaságtól. A folyosókat jó ízléssel díszítették kis zászlókkal, még magyar zászló is volt közöttük. Azonnal terepszemlét tartottam. Sajnos a túl nagy esőzés júliusban és augusztusban sok kárt okozott az épületekben és a mezőkön. Kevés termés lesz. A nyomorúság nyoma mindenhol látható.
Sokszor járok otthon gondolatban, felidézem a szép élményeket. Aki ilyen messzire kerül a hazától és már nem hallja szép anyanyelvét, az érti, mit jelent a távollét. Mily drágák azok a levelek, amik az óhazából érkeznek! Hálával és szeretettel várom őket. És minden érdekel.
Befejezésül fogadják szeretettel ezt a kis „virágcsokromat”:
Szülő falum csendes táj, elbúcsúztam tőled én,
Visszatérve Indiába szegény népeink közé.
Olaszfai fenyves erdők, akáclombos útjain,
Halottam szép madárdalt, de vidáman énekelt.
Hegyek, völgyek zöld ölében vadvirágok nyíltak még,
Vándor szívemben, lelkemben sok szép emlék visszatért.
Kis templomunk fönt a dombon, te vonzóan visszahívsz,
Ott találtunk sok kegyelmet az élet nehéz útjain.
Földíszített sírhalmokban, kint temetőnk mélyén,
Drága szívek nyugodjatok szent békesség kebelén.
Visszhangzik még lelkemben az estharang dallama,
Együtt leszünk, kedves hívek buzgó imádságban.
Szülőfalunk jó lelkésze, hű testvérek, ismerősök, rokonok,
Hálás szívvel, szeretettel sokszor rátok gondolok.
Isten Veled szülőföldem, nem hagylak el Téged én,
Lesz még öröm, viszontlátás, a hű vándor visszatér.’
Hű szeretettel és hálával
Terézia missziós nővér
India, 1971. 11. 16.”
Mindehhez annyit tennék hozzá, hogy levele tökéletes magyarsággal íródott, holott akkor már több, mint három évtizede nem volt a közelében senki, akivel anyanyelvén szót váltson, gondolatot cseréljen. Emlékét egy közelmúltban magyar nyelven megjelent könyv is megörökítette, amely „A Magyar Teréz anya” címet viseli.
Én ezen írásommal, és a róla készítetett, Olaszfának felajánlott domborművel emlékezem rá abból az apropóból, hogy a közeljövőben lesz születésének 100. évfordulója. Szülőfalujában már szervezik a megemlékezést.
Iglódi Endre
