Ő volt a csendes szövetséges, aki nélkül Márai nem nőhetett volna igazán naggyá, mert a háttérben ő volt az erő, a biztonság és a bizonyosság. Márai életrajzából annyit már tudtunk, hogy a felesége, Matzner Ilona is kassai volt. Ő lett Márai másik fele, de meglehet, hogy az író számára ez csak élete második felében tudatosodott.
Vajon ki lehet mondani, hogy Márai többet nyert a házassággal, mint Lola? Lola naplói még nem nyilvánosak, tehát nem tudjuk, hogy ő hogyan élte meg a viharokat. De az író számára valószínűleg meglehetősen kényelmes volt ez a kapcsolat. Az Egy polgár vallomásaiban úgy jellemezte, hogy „sokáig olyan volt, mint egy ápoló és egy ápolt viszonya” – és természetesen saját magát értette az ápolton. Lola rendkívül művelt, tájékozott nő volt. Már lánykorában is sokat sportolt, nyelveket beszélt, utazott a világban. Olyan nagypolgári családban nőtt fel, ahol nagyobb ambíciói is lehettek volna, minthogy kiszolgálja férjét, de ez talán éppen ezért nem volt számára másodrendű feladat. Ezt látta otthonában, ezt tartotta természetesnek.
Lola és Sándor Berlinben ismerkedett meg, ahol Márai újságíróként dolgozott, Lolát pedig felejteni küldték, mert dacolva a szülői akarattal elutasította a kiszemelt vőlegényt. Az Egy polgár vallomásaiból is kiderül, hogy mindenki a házasságuk végét várta, gyerekes fellángolásnak tartotta – mégis együtt maradtak életük végéig. Sokáig éltek együtt külföldön. Erről így ironizált később Márai: „Mi voltunk az első hippik, nem tartottunk „esküvőt”, csak aláírtunk valami papírt”. Lola csendes alkotótársnak bizonyult. Köztudott, hogy ő volt Márai műveinek az első olvasója, és az író nagyon adott a véleményére. Nem volt tipikus írófeleség, nem járt kávéházakba. Nyilván volt egy szűk baráti körük, színházba, vacsorákra járhattak. Nagypolgári, de visszafogott életet élhettek. Lola minden körülmények között a hátteret biztosította: Sándor nyugodtan tudott mellette írni. De az sem lehetett egyszerű, ahogy felül tudott emelkedni Márai szerelmi fellángolásain Mezei Mária vagy Tolnay Klári iránt. De Lola nemcsak művelt volt, hanem bölcs is, és volt annyi önbizalma, hogy tudja, mit jelent Márai számára. Felül tudott emelkedni ezeken az epizódokon, és akkor is képes volt szeretni a férjét, amikor az másokba volt szerelmes.
Ám az első igazi szerelmi vallomásra Lolának nagyon sokáig kellett várnia. Ehhez előbb meg kellett öregedniük mindkettejüknek. De végül csak megtörtént. Lola így írt erről a naplójában: „Ma éjjel elmondta a mindent. Hosszú szerelmi vallomás a minden. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk.(…) Elmondja, hogy szeretett, csak engem szeretett szerelemmel, szeretett hatvankét éven át. (…) Sokáig tartott a vallomás. Hajnal felé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű, és a lemez forog, de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is megéltem.” (Napló)
Egyetlen gyermekük haláláról Márai gyakran írt, de az csak a barátaiknak írt leveleikből derült ki, hogy Lola még ezt megelőzően, 1922 szilveszterén Párizsban elvetélt. Később, 1939 februárjában megszületett fiuk, Kristófka, aki hathetes korában meghalt. Ez a tragédia, ez a szomorúság egész életükre rányomta a bélyegét. Ezért is tarthatták fontosnak, hogy 1947-ben örökbe fogadjanak egy árva kisfiút, Babócsai Jánoskát.
A világháborúban bombatámadás érte a házukat, megsemmisült az otthonuk, odalett Márai könyvtára. Próbáltak új otthont keresni, új életet kezdeni, de hosszas tépelődés után, 1948-ban, az író még időben úgy döntött, hogy elhagyja hazáját. Tudta, hogy abban az új világban, ami akkor szerveződött, számára már nem terem babér. Így is történt: tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből. A Szabad Nép egy cikkében egész élete munkásságát „kártékony irodalomnak” minősítették és két kötetét is bezúzták. Márai nem hagyott fel az írással. Hatalmas életművet hagyott maga után. Lola az emigrációban is csendes, okos alkotótársnak bizonyult, olyannak, aki elsőként olvasta a köteteket, és akinek a tanácsaira mindig adott is Márai.
Lola halála nagyon megviselte az írót. Naplóinak írását nem hagyta abba, ebben nyitotta meg saját érzelmeit a legmélyebben: „Olyan fájdalmat érzek, amit nehéz elviselni, hatvankét éven át mindent neki olvastam először, minden írást. Most már nincs kinek olvasni…”(Napló)
„Lola anyám, lányom, barátom, szeretőm, gyermekem volt”. (Márai levele Szőnyi Zsuzsának)
„Különös erővel állott mellettem… Ez a lélek – Lola jelleme – csaknem kifogyhatatlan készletekből kölcsönzött és pazarolt. ” (Egy polgár vallomásai)
Gazdag közös élet volt az övék. Az idegenben töltött évek nem igazán mondhatóak színesnek, de az egymásrautaltság, az állandó közelség és rendíthetetlen bizalom még szorosabbá kovácsolta szövetségüket és hűségüket. Amikor Lola halálát követően Márai nagyon szeretett fiát is elveszítette, már nem látta tovább értelmét az életének. Megöregedve, kiszolgáltatottan, teljes magányban élt. És egy téli napon, épp olyan alapossággal, ahogy életét élte és műveit alkotta, halálba küldte önmagát…
R. V.
(Felhasznált irodalom: Ötvös Anna Ötvös Anna kassai történész-könyvtáros, Márai-kutató könyve. Az író szó szerint a szemétből jutott hozzá Matzner Lola fotóalbumához, majd valódi leletmentést végzett, leporolta a képeket, levéltári és sajtóforrások, levelek, naplók, interjúk segítségével megírta Lola könyvét.)
