Mikor telepedtetek át Magyarországra és mi volt a döntésetek oka?
1990 nyarán települtünk át Magyarországra egy 2 és egy 4 éves kislánnyal. Az addigi nyugodt mederben zajló életünk kissé megbolydult a 90-es év tavaszán a marosvásárhelyi események kapcsán, és úgy gondoltuk, ha lesz munkalehetőség, átköltözésünkkel magyarságtudatunk is erősödik.
Hogyan találtatok otthonra Budaörsön?
Tekintettel a két kiskorú gyermekünkre, az volt elsődleges szempontunk, hogy Zsuzsi munkahelye legyen közel az otthonhoz. Számára adódott egy budaörsi munkahely az ISG-nél, nekem pedig igen hamar sikerült találni állást a PKI (Posta Kísérleti Intézet) Gyáli úti telephelyén. Az albérlet lehetősége is gyorsan rendeződött a Petőfi utcában. Így utólag belegondolva, határozottan kimondjuk, hogy isteni kegyelemben volt részünk. Emlékszünk az első kiutazásunkra a 40-es busszal, amikor a kíváncsiság és a Budapestről kivezető táj egyhangúságának látképe keveredett bennünk… de nicsak, egy impozáns templomtorony bukkan fel a kanyarban és a háttérben csodálatos sziklák. Na itthon vagyunk – jegyeztük meg egymásnak. Mindkét látvány nagyon érzékenyen érintett bennünket, mert mindketten „hegyi túrázók” voltunk – mint alföldi „palacsinta országból” valók nagyon szerettünk a Kárpátokban barangolni -, és 1985-ös házasságunk után nemsokára egy munkahelyi váltás kapcsán felmerült egy lippai, hasonlóan dimbes-dombos táj mint Budaörs, munkahely Máriaradna közvetlen közelében, a Maros másik oldalán. Visszatérve a ’90-es év nyarán megejtett buszos kiutazásunkra, itt már kezdtük érezni, hogy „Mária köténye” alatt vagyunk.
Milyen volt a gyermekkorotok az egykor magyarlakta, most Romániához tartozó szülőföldön?
A mi házasságunkra érvényes, hogy egy tőről szakadtunk-fakadtunk. Részben paraszti, részben polgári Nagyszülőkkel rendelkezünk, Szüleink már hivatalnokok. A Partium-i alföld mese-, népzene- és irodalomvilágában és az erősödő városi iparosodás időszakában nevelkedtünk.
Mindketten általános és középiskolai tanulmányainkat anyanyelvünkön végeztük, én Pécskán, Zsuzsi pedig Aradon. Isten nagyon jó „rendező”, ugyanis Zsuzsi Nagyszülei apai részről pécskaiak, így Ő a nyarait mindig Pécskán töltötte, és amikor csak tehette, mindig ott volt. Templomba jártunk mindketten, én ministráltam is, de első személyes találkozásunk a ’80-as évek elején volt, egyetemista korunkban, akkor is futólag vettük tudomásul pécskai kötődéseinket. A román nyelvet szívesen tanultuk, csodálatos egy másik nép irodalmát mélységeiben megismerni. Mindketten az utcán „szedtük” fel azt, játszótársaink körében. Ez a kölcsönös román „játszótársi” kapcsolat végig kísérte egész eddigi életünket is. Felsőfokú tanulmányainkat Temesváron végeztük, én villamosmérnöki, Zsuzsi pedig vegyészmérnöki szakon. Abban az időben még az egyetemi felvételit is magyar nyelven ejtettük meg.
Az aradi vár madártávlatból
A pécskai templom az 1956 -os emlékművel.
Könnyen befogadtak a budaörsiek?
Sok kedves barátot és ismerőt hagytunk otthon, de hamarosan újabbakra tettünk szert, főleg a budaörsi keresztény közösségben, illetve gyermekeink óvodai és iskolai kapcsolatai révén. Biztos, hogy mi is tettünk ennek érdekében, de ez szívből jött. Úgy éreztük, mintha már nagyon régóta itt laktunk volna és egy hasonló közösségbe csöppentünk mint a szülőfalum (segítőkész emberek), és a sváb közösség olyan volt, mint Zsuzsi újaradi „svábjai”, becsületesek és őszinték. Több mint 25 éve a budaörsi Kolping keresztény egyesület tagjai vagyunk. Ezáltal kaptunk még egy „takarást” a Szűzanya köténye alatt.
Mit tudhatunk a hivatásotokról, a munkátokról és a családról?
Én 30 éve a Magyar Telekomnak és jogelődjeinek vagyok a munkatársa, és fejlesztő technológusként dolgozom. Itt is érezhető volt a fentebb említett „takarás”, ugyanis átjövetelünk napjaiban megjelent egy álláshirdetés a PKI-nál. Mindjárt hívtam is őket, és két nap múlva betöltöttem az állást. Erre mindig csak azt szoktam mondani, hogy a véletlen a „Gondviselés” fedőneve. A cég folyamatosan biztosította továbbképzési lehetőségeimet, így többek között elvégeztem egy felsőfokú munkavédelmi szakmérnöki tanfolyamot is. Zsuzsi útjai kuszábbak voltak, több cégnél dolgozott vegyészként, főleg élelmiszeriparban, de volt múzeumi dolgozó (Telefónia) és az utóbbi 10 évben pedig szociális munkás is. Közben végzett egy felsőfokú környezetvédelmi szakmérnöki és egy szociális munkás tanfolyamot is.
Két leányunk közül az idősebb, Györgyi, 10 éve óvónő és fogyatékos gyerekeket is tanít zenére. A fiatalabbik, Orsi gyógytornász, családos, két gyermek édesanyja. Csak az én Szüleim vannak még életben Partiumban, Pécskán a Maros partján.
Az aradi Minorita templom.
Tudom, hogy gyakran hazalátogattok. Milyen a megérkezés és a búcsúzás?
Amikor gyermekeink még kicsik voltak, ők a nyarakat a Nagyszülőknél töltötték. A nagy vallásos – és családi ünnepeket mindig is otthon töltöttük – gyermekeink mindig oda voltak a nagy (sok személyes) étkezésekért, és év közben is, amikor csak tehettük, hazalátogattunk. Mióta gyermekeink felnőtté váltak, kettőnk részéről az ünnepi látogatások és a 2-3 hónaponkénti családi együttlétek nem maradtak el. Most pedig ebben a fránya vírusos helyzetben Szüleimmel Makón szoktunk találkozni. Amikor hazalátogatunk, ismerősöket, rokonokat is felkeresünk és szívesen veszünk részt a pécskai, aradi – minorita templom, egyházi esküvőnk színhelye – szentmiséken. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem búcsús járást, hanem „rokonjárást” végzünk. Csak egy analógia ezzel a „járással” kapcsolatban: a halottak emléke is csak úgy marad meg bennünk, ha legalább halottak napján kimegyünk a sírokhoz és amikor imádkozunk értük, akkor a feltámadásba vetett hitünket valljuk meg és irgalmasságot gyakorlunk velük szemben. Az értük mondott ima személyes felelősségünk is.
A kapcsolatokat is ápolni kell, nem könnyű, de kellő alázattal és odafigyeléssel megoldható. Időnként eljutunk gyermek – és ifjúkorunk kedves zarándokhelyére, Máriaradnára. 20 éve folyamatosan részt veszünk a csíksomlyói búcsún, ahol sok régi kedves ismerőssel, baráttal is szoktunk találkozni.
Gyakorta vágyódunk haza és mindig szép és jó élményekkel feltöltődve térünk vissza. Az idő múlásával sajnos egyre kevesebb otthon az ismerős, és most már biztonságot ad itt gyermekeink közelsége.
A felejthetetlen Maros-part Pécskánál.
Milyen irányban változott az ott lakók élete?
Az ottlakók élete egy emberöltő távlatából nézve ugyanúgy változott, mint bármelyik közép-európai országban. ’90 óta és az uniós helyzettel egyidőben nagyobb lett a mozgási lehetőség, de sajnos ez nemcsak utazást jelent, ugyanis sokan dolgoznak külföldön. A jólét nagyobb lett, de magasabbak az igények, és az emberek felőrlődnek a munkában. A magyarok helyzete elfogadható, de nekik kell eldönteniük, hogy megmaradásuk záloga az anyanyelv. Ebben mi is sokat tudunk segíteni nekik. Az évtizedek alatt kirajzolódott bennünk egy küldetéstudat is, ugyanis ha vannak ún. „ízőrzők” mi egyfajta „ízvivők” lennénk, kapcsolatot teremtve az anyaországi – és külhoni magyarság között. Egy kedves Felvidéki atya mondta rólunk: Gyurka, ti összekötitek Északot Déllel, és Keletet a Nyugattal a Kárpát medencében. Nemcsak Erdélyi, de Felvidéki és Délvidéki kapcsolataink is vannak. A Kolping család tagságán kívül, a Szent István Lovagrend tagjai is vagyunk. Ilyen minőségünkben is segíteni tudunk a határon túli magyarokon.
Milyennek szeretnétek látni 20 év múlva Budaörsöt?
Ittlétünk óta, és ha még 20 év megadatik, ez két emberöltőnyi időt jelent. Szeretnénk az utcán, az üzletekben, a parkokban, a templomban sok kedves ismerős gyermekeivel, unokáival találkozni.
Köszönöm a beszélgetést.
s.k.
