A Buda környéki keserűvízforrások felfedezõje, Saxlehner András Thüringiából származó családja hagyományait követve a posztókereskedelemben kezdte pályafutását. Fiatalon bekapcsolódott a Honi Védegylet hazai ipart támogató mozgalmába és Kossuth Lajos személyes bátorítására megnyitotta a pesti Váci utcában a Fekete Kutyához címzett üzletét. Egyik budaörsi vevője, Bayer János elpanaszolta, hogy Örsöd- és Őrmező között lévő birtokán az állatok nem szívesen isznak az ottani, újonnan ásott kút vizébõl, mivel keserû az íze. Ráadásul a szamara mindig hasmenést kap a víztõl. Saxlehnernek feltûnt a dolog: megvizsgáltatta a víz összetételét és szakvéleményt kért az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról. A kedvezõ információk birtokában 1862-ben 4000 Ft-ért megvásárolta a területet, kutakat ásatott és 1863-ban Hunyadi János márkanév alatt palackozni kezdte a gyógyvizet. 1877-ben védjegyeztette,majd hatalmas sikertörténet vette kezdetét. Hat év elteltével nemcsak Magyarországon, hanem a világ földrészeinek számos országában keresetté vált a keserûvíz.
A gyorsan növekvő forgalom megkövetelte a gyógyvíztelep szakszerű kiépítését. A közel 40 hektárnyi területen 70-re emelkedett a kutak száma. Három, egyenként 60 köbméteres, hordó alakú, keramit burkolatú víztároló medencét építettek. A kutakból lejtéssel megépített, földalatti kõagyag csõhálózat szállította a medencékbe a vizet. A cégalapító 1886-ban szabadalmaztatott egy palacktöltõ gépet, amely óránként 10 000 palack megtöltésére is képes volt. A szállításhoz a lovas kocsik már nem feleltek meg, ezért 1888-ban Saxlehner saját költségén vasútvonalat épített ki a 2,5 kilométer távolságra levõ Kelenföldi pályaudvarig.
ű
„A dél-budai keserűvíz a Budai-hegység és a Tétényi-fennsík közötti lapály területén képzõdõ természetes gyógyvíz. A keserűvíz egyike Magyarország egyedi természeti kincseinek. Ez az ásványvíz csak igen speciális geológiai körülmények mellett, különleges geokémiai folyamatok hatására képződik, világszerte ritka képződmény. Hasonló kémiai összetételű gyógyvizet Németországban mesterséges úton állítanak elő és forgalmaznak a gyógyszertárak (Kissinger bitterwasser).” –írja egy szakmai elemzés.
Érdekes leírást találhatunk arról, hogy hogyan fejlõdött a palackozó üzem. A kezdeti töltögetõ épület helyett több munkatermet magába foglaló épület készült. Itt már külön történt a palackok öblítése, töltése és dugaszolása. Munkaterme volt a címkézésnek és ónkupakolásnak, az ezt követõ munkateremben végezték a keserûvizes palackok csomagolását és ládázását. A szállításra kész termék ezután a szomszédos raktárépületben nyert elhelyezést, vagy közvetlenül a szállító jármûvekre került. Az üres és töltött palackok mozgatására négy kisvasúti kerékre szerelt, favázon kialakított palacktároló rekesz szolgált, melybe 200 db palackot lehetett elhelyezni. A padlóburkolatba süllyesztett síneken kézi erõvel tolt kocsikon jutottak el a palackok az egyes munkahelyekre.. A földalatti tárolóból gõzszivattyú emelte fel a keserûvizet az épület végében épült víztorony fakádjaiba, innen szabad folyással jutott el a víz a palackozóterem kádjaiba. A palackok lezárása mechanikus mûködtetésû dugózóval történt. Változatlanul kézi munkával végezték a címkézést. Ez idõben 25 vagy 50 palackot befogadó ládákat készítettek az üzemben. Az 1870-es években tehát csupán a földalatti tárolók gõzszivattyúja és a ládaüzem fûrészgépeinek gõzgépes meghajtása jelentett gépi üzemet, minden más mûvelet kézi munkát igényelt. A munkatermek és egyéb üzemi épületek megvilágítására még petróleumlámpák szolgáltak.
A kereslet további korszerûsítésre serkentette a tulajdonost. Thirring Gusztáv 1900-ban megjelent tájékoztatójában már így ír: „A töltési folyamat mechanikus úton történik. Mivel emberi kéz a vízzel érintkezésbe nem jut, a kezelés tisztasága és szabatossága a legnagyobb tökélyre van emelve. A telep mintegy 200 épületbõl áll, s a munkások száma 600. Évi forgalma 5-6 millió palaczkra rúg.”
A csúcspont 1913-ban volt 15 millió palackkal, egyedül az USA-ba 5 millió palackos az exportja.
A páratlan üzleti érzék, a szorgalom, a vállalkozási kedv meghozta gyümölcsét. Az egykori posztókereskedõ dúsgazdag lett. Palotát építtetett maga és családja számára az Andrássy út elején.
A háromemeletes, neoreneszánsz palotát 1884 és 1886 között építették Czigler Gyõzõ tervei alapján. A pompás épület tökéletesen tükrözte Saxlehner gazdagságát és nagyvonalúságát. A lépcsõház és a kapualj díszítõfestését a kor vezetõ mûvésze, Lotz Károly készítette, a földszinti elõcsarnok boltozatán a gyógyvíz fogyasztását és a fürdõzést magasztaló jeleneteket, míg a harmadik emeleten a négy évszak allegóriáját láthatjuk. A festett üveg ablakok Róth Miksa munkái. Az elsõ emeleten helyezkedik el Saxlehner András és felesége, Saxlehner Emma operaénekesnõ tízszobás lakása, melyet a korban is egyedülálló nagypolgári fényûzés jellemez.
A falakat faragott és intarziás faburkolat fedi, a mennyezeten stukkók, illetve a hálóban és a tükörteremben Lotz freskók láthatók. A zeneszalon mennyezetét Emma kedvenc zeneszerzõinek stukkó portréi díszítik. A tágas tükörterem carrarai márvány kandallóján SA és SE monogramok utalnak a tulajdonosokra, az egyik faragott arc állítólag Emma asszony vonásait õrizte meg az utókornak. A palota hátsó szárnyában voltak egykor a cég irodahelyiségei, míg a felsõ emeletek drága bérlakásokkal gyarapították tovább a családi vagyont. Saxlehner András 1889-ben bekövetkezett halála után felesége és gyermekei továbbvitték az üzletet, és a palota egészen 1938-ig a tulajdonukban maradt.
A háború elõl emigrációba menekülõ Saxlehner család akkor eladta a házat, melynek új tulajdonosa az emeleti lakást bérbeadta a Gyáriparosok Országos Szövetségének. A szocializmus idején a bélyeggyûjtõk szövetsége, majd 1972-tõl a Postamúzeum költözött be. Talán ennek köszönhetõ, hogy a lakás elkerülte az akkoriban szokásos feldarabolásokat és modernizációt, így a pompás belsõ terek máig fennmaradhattak és megtekinthetõk. A mûemlék ház freskóit 1988 és 1990 között a Budapesti Mûemlék Felügyelõség restaurálta, a Postamúzeum pedig 2000-ben helyreállíttatta a velencei csillárokat és az enteriõrhöz méltó új tapétát készíttetett.
A II. világháború a vállalkozást átvevõ céget igen nagymértékben sújtotta. A forgalom teljes mértékben lecsökkent, az export sem jelentet már számottevõ értéket, a hadi események pedig tetemes károkat okoztak a keserûvíztelepen. Elpusztult az iparvágány mellett húzódó egyik raktársor, a faépületeket és kútházakat a környéken lakók széthordták. A szilárd falú épületek némelyike kiégett. A kutak zömmel elszennyezõdtek. Az irodákban tárolt iratanyagok elégtek. A háború során katonaságot is elszállásoltak a telepen, de 1945. év tavaszára a keserûvíztelep szabaddá vált. A szerencsének köszönhetõ, hogy a palackozó épületben csak kisebb károk keletkeztek, a felszerelés és gépek többsége üzemképes maradt. A telepen és a környéken lakó régi munkásgárda dr. Galambos István vezetésével már 1945 tavaszán nagy lendülettel és lelkesedéssel megkezdte a telep újjáépítését.
Az államosítás után is folyt a palackozása, 1975-ben a Vízkutató és Fúró Vállalat (VIKUV) kapta meg a palackozás jogát. Az Apenta Optima, amely a 25 évig a budapesti Őrmezőn palackozott Apenta ásványvíz márkanév utódja. A kitermelhető vízmennyiségeket a vízügyi hatóság által kiadott engedélyek tartalmazzák.
Forrás: Internet
s.k.
