A Romániában élő szászok közül tízezreket hurcoltak a Szovjetunióba (köztük volt a 2013-as évben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müller édesanyja is), később pedig országon belül telepítették át őket, amíg végül az 1960-as években az NSZK gyakorlatilag”kivásárolta”az ittmaradtakat. Jugoszláviában a Délvidéken élt jelentősebb német közösség, amelynek tagjai 1944-1945 folyamán javarészt elmenekültek lakóhelyükről, emellett sokan estek áldozatul a partizánok vérengzéseinek is.
Ki a svábokkal!
A háború után szinte azonnal, az 1945 júliusában megtartott potsdami konferencián, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megegyezett a „bűnös nemzet” Németországon kívül élő tagjainak német határokon belülre telepítéséről. Az értekezlet a németek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való áttelepítésére vonatkozóan a következő határozatot hozta: „A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországban maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani. Megegyezésre jutottak abban is, hogy minden áttelepítést, amelyre sor kerül, szervezett és emberi módon kell lefolytatni.”
A németek – nem csak svábok, de így váltak közismertté – , a középkortól számítva éltek Magyarországon; elsősorban iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, ezért főleg a városokban telepedtek le. Erre utal például Erdély német (szász) neve, Siebenbürgen, ami hét várost jelent, de a mai Felvidék cipszer (szepességi szász) városai is jól mutatják ezt. De a svábok szervezett betelepítése csak a török kiűzése után, az 1700-as évek elején indult meg, ekkor érkeztek sokan Svábföldről. Az újkorban érkezettek többsége földműveléssel foglalkozott és az évtizedes háborúskodás során elnéptelenedett területeken – Tolna, Baranya, Bácska, Bánság, Budai-hegység, Pilis – vagy a mai osztrák határ közelében, illetve a Bakonyban telepedett le. Bár sajátos nyelvüket és szokásaikat őrizték, hamar beilleszkedtek új hazájukba; az együttélés csak az 1930-as évek második felében, Hitler megerősödésével vált némileg problémássá.
A Volksbund
1939-ben, a Német Népművelési Egyesület utódjaként létrejött a Volksbund, teljes nevén a Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége, amely később a nemzetiszocialisták érdekeinek képviselőjévé vált, nagy szerepe volt többek között a magyarországi SS-toborzásokban is. A Volksbund azonban megosztotta a magyarországi németeket is: konzervatívabb képviselőik (szász-vonal) eleve nem szimpatizáltak a szervezettel, sokakat pedig az erőszakos toborzások (és az azzal járó verések-fenyegetések) távolítottak el a szervezettől, ennek ellenére a német kisebbséget – legkésőbb a kitelepítéskor – tudatosan a Volksbunddal azonosították és kollektív alapon ítélték el. (Lásd: Spammunger Norbert: Egy népcsoport nemzetiszocialista szervezete vagy embargós kissebbségi egyesület? AETAS. XV. évf., 2000/4.) Az idézet Gonda Gábor: Kitaszítottság című, „A magyarországi németek sorsa a második világháborút követő években” című tanulmányában olvasható, hogy a kitelepítési névjegyzékek összeállításának alapját az 1941. évi népszámlálás során szerzett adatok jelentették. Ekkor a trianoni Magyarország területén 477 057 fő vallotta magát német anyanyelvűnek, illetve 303 419 személy német nemzetiségűnek, tehát közel félmillió embert érintett a deportálás.”
A „három nagy” határozatát az 1944 végétől nyeregben lévő magyar pártok szinte kivétel nélkül lelkesen fogadták; a legradikálisabbak (Nemzeti Parasztpárt és Magyar Kommunista Párt) a fennen hangoztatott bűnösség mellett azért is, mert a svábok kitelepítésével könnyen juthattak a programjukban szereplő földosztáshoz elengedhetetlen területekhez. Bár
mérsékeltebb hangnemben, de a Független Kisgazdapárt is a kitelepítés mellett foglalt állást. A Magyar Szociáldemokrata Párt már nem volt ennyire vehemens, ők a fontos szakmákban (bányász, iparos, mérnök) dolgozókkal kivételt tettek volna. A kitelepítés ötlete viszont már Potsdam előtt is felmerült. Gonda (is) idézi Kovács Imre, az NPP prominense 1945. április
22-én, a Szabad Szó hasábjain megjelent cikkét, amelyben olvasható, hogy „… az egész svábság kollektív felelős a svábok tetteiért. Nincs irgalom, nincs kegyelem! A legradikálisabb megoldást követeljük: „A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból! (…) Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint ahogy mi is élünk vele, hogy örökre megszabaduljunk
tőlük.”
Mint tudjuk: Budaörs volt a kezdet…
Az ”örök megszabadulás” öröme a kitagadóknak… és örök bánat a búcsúzóknak. 1946. január 19-től legelőször a budaörsi, majd a dunántúli svábok kitelepítésére került sor, amelynek alapját az 1941-es népszámlálás képezte; az ezt szabályozó rendelet értelmében legfeljebb 10% ember mentesülhetett (a Volksbund és német fegyveres alakulatok tagjai már alapból kiestek ebből), vagyis adminisztratív úton határozták meg a „bűnösök” és „ártatlanok” arányát. E téren nagyon sok múlt a helyi hatóságokon. Tolna megyében akadt olyan járási jegyző, aki lejelentette, hogy körzetében nem maradt egyetlen sváb sem. Szintén a feszültségeket szította, hogy a svábokhoz, sokszor már azok kitelepítése előtt beköltöztették az új tulajdonosokat (főleg helyi szegénysorsúakat), ami nem egy esetben vezetett
súrlódásokhoz.
Ismert emberek – közöttük Mindszenty hercegprímás is – tiltakoztak
Ahogy az a lentebbi cikkrészletből is kiderül, szép számmal akadtak olyanok is, akik ellene voltak mind a kollektív bűnösségnek, mind a kitelepítésnek, elsősorban művészek, írók és egyházi méltóságok. Kovács Imre az elsők között tiltakozott (ő a háború után az ország elhagyására kényszerült), sokan mondták szavai hallatán, hogy erre még még Ilja Ehrenburg is elismerően csettintene… Egyértelműen jelezte az új magyar vezetés jelentős részének szándékait, amelyek az új berendezkedés legitimációját is segítették. De azt is hozzá kell tenni, hogy a németek kollektív bűnössé tétele sok helyen találkozott az ország lakosságának igényeivel is, a vesztett háború, a több százezer halott, hadifogoly és elhurcolt miatt rengetegen okolták a németeket.
Mindenképp meg kell említenünk Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímást, aki a köztes időszak előtt és után is keményen összerúgta a port a diktatúrákkal, és Schvoy Lajos székesfehérvári püspököt, akit a később kiépülő kommunista rendszer szintén „kitüntető figyelemmel” kezelt. Mellettük olyanok sorakoztak fel az ellenzők között, mint Kéthly Anna szocdem politikus, Szőnyi István festő, Kassák Lajos festő-író, Pátzay Pál szobrász, a korábbi embermentő tevékenységéről ismert Schlachta Margit, Baranyai Lipót, az MTA tagja és a Magyar nemzeti Bank korábbi elnöke, és a blogunkon érintőlegesen már szereplő Zsolt Béla.
Ami az új belügyben kicsapta a biztosítékot
A Magyar Nemzet 1946. január 18-án megjelent cikkében számolt be egy felhívásról, amelynek kezdeményezői is ismert nevek voltak: Fenyő Miksa író, a Nyugat alapító-főszerkesztője, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke volt, és 1948-ban Nyugatra menekült, továbbá a kisgazdapárti Parragi György, aki ekkor a Magyar Nemzet munkatársaként dolgozott, de korábban volt vöröskatona, és részt vett a magyar ellenállásban is, aminek következtében 1944 tavaszától már a mauthauseni tábor foglya volt.
A kitelepítés, illetve annak embertelensége miatt tiltakozó cikk jó nagyot robbant, részben amiatt, hogy párhuzamot vont a német nemzetiszocialisták embertelen politikája és a győztesek akkori hozzáállása között, részben pedig Magyarország szerepének emlegetése miatt. Az írás, főleg az 1945 tavasza óta kommunista vezetésű Belügyminisztériumban csapta ki a biztosítékot; bár hivatalosan még a „demokrácia még nem-népi változatát” az ország. A belügyminiszter 14 napi időtartamra azonnali hatállyal betiltotta a Magyar Nemzet megjelenését „ a lap január 18-i számában megjelent egyik cikke miatt, amely sérti a magyarság nemzetközi és nemzeti érdekeit és súlyosan veszélyezteti egy törvényesen kihirdetett kormányrendelet végrehajtását.MTI 1946. január 20.”
Ekkor már a vadászatokat is kedvelő Nagy Imre volt a belügyi tárca élén, a későbbi miniszterelnök. (Hozzá kell tenni, hogy Nagy nem sokkal később, márciusban lemondott tisztségéről; részben azért, mert habitusától sok minden idegen volt számára, és emiatt a Kommunista Párt vezetősége is több alkalommal bírálta.) A tiltás 20-án jelent meg az MTI hírei között. Az a kitétel, hogy a cikk sértette a „magyarság nemzetközi és nemzeti érdekeit” különösen groteszkül hatott, még annak fényében is, hogy a deportálásokat nemzetközi egyezmények rendelték el. A tilalom végül nem tartott sokáig, három nappal később már ismét megjelenhetett a Magyar Nemzet, amely január 23-i számában tájékoztatta olvasóit a fennakadásról. Bár a tiltakozások eredményt nem értek el, jelentősége vitathatatlan, főleg annak fényében, hogy több tiltakozó később vagy menekülni kényszerült az új diktatúra elől, vagy annak áldozatává, károsultjává vált.
Szómágia?
Nem kitelepítés: hanem áttelepítés! Mintha annyira nagyon menni akartak volna az emberek… A kitelepítés, bár teljesnek szánták, csak részlegesen valósult meg, főleg azért, mert az amerikaiak, akiknek zónájába 130-150 000 magyarországi német érkezett, 1946 decemberében leállíttatták az akciót, ugyanis a szétbombázott, és saját lakossága mellett négy nagy megszálló hadsereget is ellátó Németország is képtelen volt megbirkózni a több százezer menekülttel (Lengyelországból és Csehszlovákiából is százezrek érkeztek, 1948-ig előbbiből 2-3 millió, utóbbiból 2-2,2 millió németnek kellett távozniuk). A deportálások azonban egészen 1948 júniusáig, más források szerint szeptemberéig folytatódtak, bár egyre többen mentesülhettek. „Magyarországról 50 000 németet telepítenek át Németország szovjetek által megszállt zónájába, ebből 10 000-t 1947 augusztusában. […] Az első transzportot ez év augusztus 17-én indítják el. A következő vonatokat augusztusban, kétnaponta küldik el Magyarországról.
Az anyaországi fogadtatás…
A kitelepítetteket Németországban – megszállási övezettől függetlenül – rendkívül rossz körülmények és általában ellenséges hozzáállás fogadta; ennek oka részben a nyelvi nehézségekben, részben pedig a „nekünk is alig van, és most még idejönnek ezek is” hozzáállásban keresendők. De voltak vallási különbségek is (a magyarországi németek túlnyomó része katolikus volt), és a hagyományos kelet-nyugati ellentétek is felszínre kerültek. A későbbiekre, akik az NSZK-ba kerültek, természetesen már kezdettől is jobb sors várt, ha máshogy nem, de anyagi értelemben biztosan. A kitelepített svábok papíron 1950-től térhettek haza. Csak kevesen éltek a lehetőséggel, és csak a később, látogatásra jöttek vissza. A 70-es és 80-as években még ritka volt az autón érkező, Milka csokit, és néha itthon tiltott könyveket is hozó „nyugatnémet rokon'”, akik sokszor a jólétnek, és a magyar-NSZK közötti életszínvonal különbségének, illetve magának a nyugati világnak lettek sok éven át a jelképei.
Forrás: Napi Történelmi Forrás
.
Közreadta: R. V.
