Ott volt a koreai és vietnámi háború felszabadításánál is és alig volt harminc éves, amikor már olyan politikusokkal készített interjút, mint Nyikita Hruscsov, Tito marsall, Franco tábornok, Adenauer kancellár vagy Nehru indiai miniszterelnök.
Ő volt az első nő, akit külföldi beszámolóiért Pulitzer-díjjal tüntettek ki, mindeközben nemcsak munkája volt küzdelmes, hanem az alakját övező rosszindulatú pletykáknak is ellent kellett állnia. Szép volt. Szőke haj, hatalmas kék szemek, mosolygós volt és törékeny. Vonzó külseje, akár egy filmsztáré. Kétségkívül nagy hatást tett a férfiakra. Talán ezért is vádolták ellenfelei azzal, hogy a bájai bevetésével jut bizalmas információkhoz. Margueritnek ugyancsak keményen kellett küzdenie az előítélettel, amelyek gátolták előle az utat karrierje felé.
Hely a nap alatt
1920-ban született Hongkongban, ír édesapja Franciaországban, az első világháború alatt pilótaként találkozott arisztokrata származású édesanyjával, majd a család rövidesen az USA-ba költözött. Margaret nyolc éves volt, amikor 1921-ben kirobbant a nagy gazdasági világválság. Önéletrajzában – talán feltűnően korán jelentkező ambicióinak megmagyarázása céljából – azt írta, hogy ő is aggódott, hogy fog majd megélni, ha nagy lesz. Több millió emberrel együtt félt, hogy nem lesz helye a társadalomban – de bízott magában és rendületlenül tanult.
1937-ben a Kaliforniai Egyetem hallgatója lett, 1940-ben az egyetem újságját szerkesztette. Később francia szakra iratkozott a Berkeley-en, majd egyetlen bőrönddel és hét dollárral New Yorkba repült, ahol a Columbia Egyetem újságírói szakán kötött ki.
Egyik ottani professzora így emlékezett meg róla: „Még a tehetségekkel teli évfolyamból kis kitűnt Maggie, aki káprázatos volt szépségével, de ez aligha leplezte káprázatos intelligenciáját. Csupa ambíció volt. Olyan volt akkoriban a világ, hogy a nőknek keményebbnek kellett lenniük, ha sikeresek akartak lenni az újságírásban egy férfiak uralta és alapjaiban hímsoviniszta világban.”
Egyenesen a frontfonalba
1944-ben, amikor még gyakran „zöldfülűnek” és „szőke dinamit”-nak becézték Maggie-t, ő hosszas győzködés után rávette főnökeit, hogy az európai hadszíntérre küldjék. Először Londonból, majd Párizsból tudósított, majd 1945-ben Németországba helyezték át, ahol április legvégén komoly szakmai kihívással kellett megbírkóznia. A két náci koncentrációs tábor felszabadításáról kellett tudósítania. Könyvében ezt írta: „Fergeteges volt. A tábor foglyai átölelték egymást és az amerikai katonákat, megcsókolták előttük a földet, és egy perc alatt vadul a vállukra vették őket. (…) Történetesen én léptem be elsőként a kapun, és az első ember, aki odarohant hozzám, egy lengyel katolikus pap volt. Ő volt August Hlovd, aki nagyon megijedt, hogy az a sisakos, egyenruhás, koldus külsejű egyén, akit oly szívből átölelt, nem férfi, hanem nő volt…”
Tudósított a náci háborús bűnösök nürnbergi peréről is, majd – nem utolsó sorban a rengeteg személyes konfliktus miatt is – , egy távol-keleti lap irodájának nevezték ki Japánba. Épp akkor tört ki a koreai háború (a hidegháború időszakának talán legforróbb konfliktusa), és Maggie azonnal a frontra sietett. Ennek nem mindenki örült. Az Egyesült Államok egyik tábornoka egyenesen kiutasította az országból, azzal az érvvel, hogy női tudósítóknak nincs helyük a harctéren, és a hadsereg nem tud külön szálláshelyet biztosítani a nőknek. Maggie ekkor egyenesen a Koreában állomásozó amerikai hadsereg főparancsnokához, MacArhturhoz fordult, aki a kihallgatást követően a Tibune nevű lapnak táviratot küldött, amelyben feloldotta a női haditudósítókra vonatkozó tilalmat. A táviratban az a mondat is szerepelt, hogy :„Margarat Higgins-t megbecsülésben részesíti mindenki.” Később Higgins Pulitzer-díjat kapott – öt férfi kollegájával együtt – a koreai riportjaikért.
Kis fricska egy magyartól
Az Év Asszonyának választották 1951-ben, nagyra értékelve riportjaiban azt a finom humort és érzékenységet, ami megkülönböztette férfi kollegáitól, valamint bátorságáért, amellyel a legnagyobb ütközetekben is képes volt szembenézni a halállal, és amivel megörökítette a koreai incshoni partraszállás pillanatait. A koreai háborúról- többek között – a magyar Mérey Tibor újságíró is tudósított. Ők ketten Padmindzsonban találkoztak. Mérey így örökítette meg Marguerite-t – nőiességét bizonyára kissé sértő módon: „Higgins az amerikai sajtó csillagai közé tartozik. Már nem fiatal és nem is öreg, létszik, hogy kitartó és gondos küzdelmet fordít a szaporodó ráncokkal és a szálló évekkel…”
1954-ben a Tribune sajtóirodát nyitott Moszvában, vezetőjének Higginst nevezték ki. Jó alkalom volt ez számára, hogy Sztálin halála után beutazza a Szovjetuniót. „Sokszor letartóztattak, de a végén aztán mindig szabadon engedtek – írta egyik könyvében.” 1954. május 25-én Thain Bhinben, a laoszi határ közelében – egy tudósítókból verbuválódó társaságban ő és Robert Capa is ott volt. Capa, szokásához híven kiugrott a dzsippből, hogy közelebb lehessen a harcoló katonákhoz, de elég volt egy rossz lépés, és a haditudósító fotós testét – mint már régóta tudjuk -, széttépte egy akna…
Maggie nem állt meg, csak Vietnám után…
Ez a tragikus baleset Maggiet nem ijesztette el hivatásától: dolgozott a kongói polgárháborúban, és ez időben készültek emlékezetes interjúi Titótól kezdve Mohammed Reza Pavlavi iráni sahig. Egyik könyve – Vietnámi rémálmaink – , elemezte az USA részvételét a délkelet-ázsiai tragédiában. Utolsó útja is – tizedszerre – , Vietnámba vezetett, ahonnan súlyos, gyógyíthatatlan trópusi bőrbetegséggel tért vissza. Washingtonban halt meg 1966-ban, még a negyvenhatodik életévét sem töltötte be. Férjével az arlingtoni Nemzeti Temetőben nyugszik.
Maggie még a Berkley-n ismerkedett meg első férjével, Stanley Moor filozófia professzorral, akivel 1942-ben New Yorkban házasságot kötöttek, a frigy 1947-ig tartott. Maggie 1952-ben férjhez ment William Evens Hallhoz, az amerikai légierő vezérőrnagyához, akivel Berlinben ismerkedett meg. Első gyermekük 1953-ban néhány naposan meghalt, majd öt év múlva megszületett a fiúk, Lawrence, és 1959-ben kislányuk, Linda.
R. V.
Forrás: Múlt-Kor
