A mai nap vezérhíre az, hogy Donald Trumpot meglőtték. A tévé és az internetes hírportálok is tele vannak a volt elnök vérző arcú fotóival és videófelvételeivel. A szomorú eset csak pár hónappal azután történt, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök ellen is merényletet követtek el. Noha a két eset között semmilyen közvetlen kapcsolatot nem feltételezek, mégis egy trend látszik kirajzolódni, ami egyre inkább valószínűsíti további erőszakos megnyilvánulások megjelenését is (kívánom, hogy tévedjek és soha többé senki ellen ne történjen ilyen).
Írásom elején máris szeretném leszögezni a világos álláspontomat: Akár szimpatikus számunkra egy politikus, akár nem, erőszaknak, de még gyalázkodó tiszteletlenségnek sincs helye az általam képviselt etikában. Mentálisan egészséges, erkölcsös és értelmes ember pedig nem alkalmaz erőszakot a véleménye kinyilvánításához. Szívből sajnálom a történteket és kívánok a volt elnöknek a mielőbbi és teljes felépülést! Egyúttal részvétemet fejezem ki a meghalt résztvevő és az agyonlőtt merénylő családja felé is.
Nem szeretnék azonban itt megállni. Azt gondolom ugyanis, hogy a jelenség mélyén maguk a politikusok is tehetnek azért, hogy a szomorú trendet megfordítsák. Mire gondolok itt? Amikor a hatalomért vívott harcban, a választási kampányok hevében, a „nagyobb jó” érdekében már a tiszteletadás látszatának igényéről is lemondanak, amikor elnökjelölti vitáikban egymás nevetségessé tételének elérésére bőven kimerítik a verbális erőszak fogalomkörét, akkor azt sugallják a lakosság felé, hogy a tiszteletlenség, a bántalmazás, az erőszak elfogadható eszköz a céljaink elérésére. Egy társadalom pedig erkölcsileg ugyanolyan szinten van (általában néhány lépcsővel alacsonyabban, de sohasem magasabban), mint a vezetői. Amit a vezetőnek lehet, azt a népnek is.
Persze egy értelmes vezető sosem vetemedne fizikai erőszakra a vetélytársaival szemben. Bármennyire is elharapóznak az indulatok verbálisan, a legtöbben azért (ismereteim szerint) utána képesek kezet rázni egymással a büfében és normális hangnemben beszélgetni. Ezt azonban a vezetettek nem látják. Márpedig a vezetettek között nagyon sok mentálisan sérült, traumatizált és erkölcsileg szétcsúszott ember is megtalálható, aki, ha kellően triggerelve érzi magát, nem fog megállni a verbális érvelés vagy beszólogatás szintjén, hanem késztetést érez arra, hogy tovább lépjen. Így termelődnek ki a radikálisok, a fanatikusok és a merénylők.
Szörnyű nap lehetett ez nemcsak Trump számára, de egy családnak is, amely elvesztette a 20 éves fiát. Hol volt azonban ez a család, miközben a fiú radikalizálódott és egyre mélyebben haladt a gyűlölet spiráljába? Hol és mikor kezdődhetett el ez a folyamat? Mik lehettek a lépcsőfokai? Lehetett-e előre látni, hogy hová vezetnek majd a srác politikai megnyilvánulásai és a megosztott kritikus online-tartalmai?
Képváltás. Az elmúlt hetet 120 gyerek között töltöttem egy balatoni tábor segítőjeként. Csodás kis emberekkel ismerkedtem és valósággal fürödtem a szeretetükben. Volt azonban néhány aggasztó megfigyelésem is. Egyik reggel például arra ébredtem, hogy valaki torokszakadtából kiabálja többször egymás után, hogy „K&£@$ anyád!” Amikor belépek a szobájába, az ágya sarkán találom a gyereket görcsös testtartásban, telefonnal a kezében. A játékban való kudarc teljes kontrollvesztést okozott a fiúnál, akiből a frusztráció hangos káromkodásban tört ki. Persze ebbe még senki sem sérül bele, de vajon hová vezet ez a magatartás 10-15 év múlva, ha valaki nem lép közbe? Nem így indult-e valamikor a kis Thomas Matthew Crooks is, akit ma a Trumpra leadott 3 lövése után a titkosszolgálat emberei „kiiktattak”?
Mi a megoldás? Nincs befolyásunk államfőkre, médiaszereplőkre és influenszerekre. Ők olyanok, amilyenek, teszik azt, amit jónak látnak. De mi, szülők, ott vagyunk minden nap a gyerekeink mellett. Mi látjuk a jellemformálódásuk folyamatát. Nekünk van befolyásunk arra, hogy ők milyen befolyásnak teszik ki magukat és mi képesek vagyunk támogatni őket, hogy a hatásokat, amelyekkel szembesülnek, megfelelően tudják feldolgozni. Mi lehetünk a gyerekeink legfőbb influenszerei! Nyomon követjük-e a folyamataikat és tudatosan élünk-e a befolyásunkkal, amellyel az életükben rendelkezünk? Ez már a mi kezünkben van! És igen, rajtunk is múlik, hogy egy gyalázkodó, tiszteletlen és erőszakos társadalmat alakítunk-e ki, vagy egy tiszteleten alapuló, békés és kedves világot. Én döntöttem. Én és akikre befolyásom van, a kedvességet, békét és tiszteletet választjuk. És igen, noha hatalmas felelősséget jelent, de én akarok lenni a gyerekeim legnagyobb influenszere. Én vagyok az apjuk, vállalom ezt a felelősséget.
A tanulságok:
– Befolyással bírók: Amikor szenvedélyesen kirohantok mások ellen, gondoljatok arra, hogy éppen most adjátok ki a kezetekből azokat az eszközöket, amelyeket ellenetek is használhatnak!
– Szülők: Legyetek bátrak és tudatosak, és váljatok a gyerekeitek legnagyobb influenszereivé!
– Tartalomgyártók és játékkészítők: Elárasztjátok a világot erőszakkal és csodálkoztok, ha a világ erőszakos lesz? Nincs ezen semmi csodálkoznivaló!
(s.k.)
