Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. ,,Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: ,,Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.”
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: ,,Édesanyja halála nagy megrázkódtatás
számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.”
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: ,,Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha elalszik az osztályban.
Ezeket a bejegyzéseket olvasva, Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, ami a fűszeresnél kapható vastag, barna papírba volt bebugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép ez a karkötő!”, és látták, ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Aznap Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa a tanítónénit: „Éva néninek olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé…”
Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyereket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, egyetemi diplomát szerzett, méghozzá a legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás egy kicsivel hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, nősülni készül, és megkérdezte, hogy az esküvőjén elfoglalná-e Éva néni a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Éva néni természetesen elfogadta a meghívást.
Aznap a régi karkötőt vette fel, amiről a kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta: „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta: ”Peti, te tévedsz. Amikor találkoztam veled, megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani”.
(Elizabeth Silance Ballard)
…………………………………………………………………………………………….
Ezt a kedves kis történetet az interneten találtam.
Amerikában élő unokahúgom – akinek ikergyermekei még az alsó tagozatot végzik, és már második éve, hogy a covid miatt otthon, az interneten tanulnak -, kérésemre gyakran a telefonban is mesél a gyerekeiről. Tőlük tudom, hogy van olyan olvasás órájuk, amikor a tanítójuk felolvas egy kis történetet a gyerekeknek. Ha hosszabb, akkor csak a felét, és a következő órán folytatja. Ezek a kis történetek nem csak érdekesek, hanem valami titokzatos módon, mindig van bennük elrejtve valami tanulságos is. ( Lehet, hogy épp egy hasonlót, mint amit fentebb bemutattam…) A gyerekek aztán ezekről a történetekről beszélgetnek, nevetnek és sírnak, olykor saját élményeikkel is megfűszerezik, ítélkeznek vagy együtt éreznek a történet hőseivel.
Lehet, hogy egy-egy történet „kivesézése” olykor több olvasás órát is elvesz, mert sokáig tart, amíg minden gyerek elmondja a saját gondolatait, érzéseit. Olykor a tanítót is meglepő módon értékelik alá vagy fölé egy-egy szereplő tetteit, karakterét, viták is folynak „életre-halálra”. De egy idő után már nem kérdeznek, nem mondanak semmit, mert akkor már valamilyen titokzatos módon mindent megértenek. Azaz minden alkalommal megtanulnak valami olyasmit, ami talán egész életük során hasznosabb lesz számukra, mintha megtanulnának törtet törttel szorozni. (Hozzáteszem: ott nem tanítják nekik már harmadikban a törteket, és sok mást sem, amit csak biflázni kell de mindegyikük megtanul jól olvasni, írni, fejben számolni, összeadni, kivonni, szorozni, osztani. Éppen úgy, mint ahogy ezt egykor minden magyar tanyasi iskolás gyerek megtanulta, ahol ráadásul első osztálytól a negyedikig a diákokat egy időben, egy helyen, egyetlen tanító tanított…)
R. V.
