Az amerikai hegedűvirtuóz már régen nincs közöttünk, ám egész életműve, s mindaz, amit a zenélés és a zenehallgatás fontosságáról valaha is leírt, vagy elmondott valahol, nem évül el soha. De vajon miért van az, hogy zajos, pörgő életünk csillapítására, fárasztó hétköznapjaink és sokféle bajaink, bánatunk enyhítésére, orvoslására, szétzilálódó kapcsolataink összeforrasztására nem a zene varázslatához fordulunk?
Ha bárkit megkérdeznék: miért nem hallgat jazzt vagy klasszikus, netán kortárs zenét, tudom, hogy ezernyi kifogást hallanék. Ki ér rá ilyesmire a mai világban… Nem értek a klasszikus zenéhez… Gyerekként hegedültem, de utáltam a szolfézst… A családom sem szereti, azonnal átkapcsolnak más csatornára, ha koncertet közvetítenek… A gyerekem nem akarja különórával lekötni magát, a zsebpénzét is inkább edzőtermi bérletre költi… Az enyém zongorázna, de honnan vegyünk hangszert?…
Eljutottunk a gyerekekhez. Azokhoz, akik utálják a szolfézst, akik azt az igen kevés iskolai énekórát is feleslegesnek érzik, akiknek nyűg beállni az iskolai karénekesek közé, akik nincsenek rendszerességre szoktatva, akiknek a napi gyakorlás, heti kétszeri zeneórára járás csak utált és elviselhetetlen megterhelést jelentene. De vajon tudják-e a szüleik, hogy milyen sokat vesztenek azzal, ha el sem kezdik, meg sem próbálják a „zeneterápiát”? Ha meg sem kísérlik megteremteni a lehetőségét annak, hogy gyermekük megismerjen egy hangszert? Akár meg is szeresse, megtanuljon rajta játszani, s előbb-utóbb talán valódi élvezetre is leljen a zene világában? Hallottak-e egyáltelán a szülők azokról a pozitív eredményekről, ami a zenetanulásnak köszönhető? És tudnak-e arról, hogy a zene hallgatása is hatalmas varázserővel rendelkezik?
A zene formálja lelkünket
Bizonyított tény, hogy a zeneiskolába járó gyerekek átlagon felül teljesítenek az iskolákban és kiemelkedőek a közös tevékenységekre való hajlandóságban, s ráadásul még az értékrendjük is más, mint a többieké… Nem biztos, hogy olyan tehetségesek a gyerekeink, mint Yehudi Menuhin, és az sem biztos, hogy elérik azt a tudást, De a zene hatással lehet gyerekeinkre, de nem csak rájuk, hanem ránk, szülőkre is. Hatással van lelkünkre és szellemünkre, kimozdít lehangoltságunkból, megelőzi és gyógyítja a stressz hatását, sőt még alvászavarainkat is orvosolja. A görög Arisztotelész, a nagy filozófus, a modern európai tudományok atyja már kétezer esztendővel ezelőtt elengedhetetlennek tartotta a zenei nevelést. Ezt mondta: „Miként a testnevelés a testnek bizonyos műveltséget ad, ugyanúgy a zene is képes formálni lelkünket, mert rá tud szoktatni bennünket az igazi örömre.”
Tudós kutatók bizonyították azóta, hogy a zene nem csak örömforrása, hanem nagy tanítója és segítője életünknek. A rendszeres zenélés ráadásul növeli a hallott információk feldolgozásának megbízhatóságát. Nem csak a zenei hangokét, hanem a beszélt hangokét is, s mi több: akik a zenében jártasak, az intelligencia-tesztekben is jobban szerepelnek másoknál. Az iskolai és zeneiskolai órák gyerekeinknek nemcsak a memóriáját, hanem agyuk más részeit is fejlesztik, ezért van, hogy a zenét tanuló gyerekek agya is jobban fejlődik az átlagosnál. Ma már elengedhetetlen, hogy a gyerekek az iskolában megismerkedjenek a modern technikákkal, hogy tanuljanak számítástechnikát, hogy kipróbálják magukat a virtuális világban. De legalább ennyire fontos lenne az is, hogy valamilyen hangszer is álljon a fiatalok „útjába”…
Mit tehetnek a szülők?
Küldjék zeneiskolába a gyerekeiket! Csináljanak kedvet nekik választott hangszereikhez! Higgyék el: ha ezt megteszik, a legtöbb és legfontosabb segítséget nyújtják gyermekeiknek. Ez a leginkább spirituális művészet csodákra képes, igazi varázsszer identitásuk és jellemük alakulásában. Alkalmas a hibás fejlődési irányok ellensúlyozására is, növeli a gyermekek önbizalmát, érzelmileg nyitottabbá teszi őket, erősíti biztonságérzetüket, még a kudarcok elviseléséhez is támaszt ad. A zenélő gyerekek mindemellett jobban tudnak kötődni és kapcsolatot „navigálni” a felnőttekkel és iskolatársaikkal is, mert a zene tapintatra és odafigyelésre is tanítja őket. És még valamit hozzátennék: a zenei képzésben részt vevő gyerekek általában nem utasítják el a hozzájuk közelállóknak azt az ajánlatát, hogy slágerlistákra orientált zenehallgatási szokásaikat félretegyék, s a szórakoztatóiparból folyamatosan áradó triviális zenei kínálat (kis túlzással: „zenei környezetszennyezés”) helyett megismerkedjenek a klasszikus és modern zenedarabok sokszínűségével.
Mi történt Venezuelában?
A világban már akadnak követendő példák, sőt valóságos csodák is történtek. Például Venezuelában, az El Sistema program sikerének köszönhetően. 1975-ben a közgazdász és politikus José Antonio Abreu elkezdett egy mozgalmat: alapított egy kizárólag gyermekekből álló zenekart. Már ebben a legelső zenekarában észrevehető volt a sokféle kedvező változás az együtt-zenélő gyerekközösségben. A zongoratanulmányokat is végzett alapító munkája az az emúlt évtizedek során rendkívüli sikereket ért el: már kétmillió körül van azoknak a száma, akik azóta felnőttek, családot alapítottak és hivatást választottak, sokan közülök zenészek lettek, orvosként, tanárként, vagy a közigazgatásban dolgoznak. Jelenleg is mintegy 380 ezer gyermek vesz részt a programban, amelyet 125 központon keresztül koordinálnak.
És, ami ebben a mozgalomban a legütősebb és cseppet sem elhanyagolható: a zenélő gyerekek 70-90 százaléka hátrányos helyzetű, szegény vagy középosztálybeli családból származik. És mit köszönhet még az ország az együtt muzsikáló gyerekeknek? Radikálisan csökkent a bűnözés és megdöbbentő eredményeket sikerült elérni a szegénységgel kapcsolatos társadalmi problémák felszámolásában. Az is bebizonyosodott, hogy a programban résztvevő gyerekek többsége az átlag felett teljesít az iskolákban, és nem zárkóznak el más közösségi tevékenységektől sem. Venezuelában eleinte csak a kulturális ügyekkel foglalkozó intézmények karolták fel Abreu kezdeményezését, de látva a rendkívüli eredményeket, a venezuelai kormány ma már központi kérdésként tekint az ügyre. Az El Sistema ma már világszerte ismert, s több országban is megpróbálják adaptálni a zenekari mozgalmat. Magyarországon is akadnak tevékeny és önzetlen emberek, akik azért küzdenek, hogy hazánkban meghonosítsák az El Sistemát, leginkább a nehéz sorsú cigány közösségekben.
Persze tudom, hogy Magyarország nem Venezuela. És Budaörs sem hasonlítható Caracashoz, ahhoz a városhoz, ahol a világban a legtöbb erőszak történik (a statisztikák szerint naponta 53 ember gyilkolnak meg…). De itt is élnek hátrányos helyzetű és problémás, esetleg tanulási vagy beilleszkedési problémával küzdő gyermekek, és olyan szülők is, akik a legjobbat akarják gyermekeiknek. Hát mi most kínáltunk Önöknek egy garantáltan bevált receptet, gyógyírt, enyhe iróniával „varázslatos családi étrend-kiegészítőt”. Éljenek vele!
R. V.
