A beszélgetés elején a szép női hangokról beszéltünk. Azt mondta korábban valahol, hogy „manapság már túl szépen ünnepelünk”. Miért gondolja így?
Azért, mert látom, hogy sokan öncélúan figyelnek a hang szépségére, és közben elfelejtődik, hogy miért is énekelnek igazán. Pedig nem magában a művészetért énekelünk, festünk, írunk vagy szobrászkodunk, mert az önmagában kevés: hanem valami nagyobbért. Több barátom tanít fiatalokat és mindannyian ugyanazzal a jelenséggel küzdenek: valami lényeges nem
ment át. Van, amit egyszerűen nem tudnak megtanulni a gyerekek.
Miért van ez?
Mert nincsenek jelen abban, amit csinálnak. Akik például a zeneakadémiai mesterkurzusomra jönnek, azok megszállottak, annyira megélik, amit csinálnak, szinte ragyognak éneklés közben.
Ön hogyan tanít?
Nem modern technikával. Először is elmondom, hogy mit jelent együtt énekelni egy felemelő éneket. Aztán, ha például egy gregorián dallamot tanítok, felosztom kisebb egységekre, amelyek önmagukban is jelentenek valamit. Ezeket együtt még kisebb részekre bontjuk, és addig ismételjük hangról hangra, amíg úgy tudjuk kívülről, mint a Miatyánkot. Aztán megtanuljuk összekötni e részeket, majd együtt éneklünk, és ha jól csináljuk, akkor sikerül összeolvadni a társainkkal és a közönséggel is. Néha olyan dalokat adunk elő, hogy beleborzongnak a hallgatók.
Amikor énekel, mit szeretne átadni a közönségnek?
Azt szeretném elérni, hogy ők is megéljék azt, amit például mi is megéltünk, amikor több százan énekeltünk otthon nemrég a diószéni templomban. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztük, hogy mindjárt szétreped a templom és mi felemelkedünk valahová… Elképesztő erőt alkottunk ott, akkor, abban a szent térben. És úgy érzem,, ez az erő hiányzik belőlünk manapság. Nem az idők lettek zordabbak, hanem mi gyengültünk el.
Miért?
Mert elszakadtunk Istentől.
Ennyire egyszerű lenne a magyarázat? Ha a felszínt nézzük, jobban élünk, mint például ötven évvel ezelőtt.
A jobb-létben viszont hajlamosak vagyunk arra, hogy elengedjük magunkat. Ha nincs elég akaratunk arra, hogy ragaszkodjunk az igazsághoz, a tisztességhez és az egyenességhez – úgy is mondhatnám, hogy a gyökereinkhez, a hagyományainkhoz, – akkor belerohanunk egy útvesztőbe és abban bolyongunk az időnk végezetéig…
Manapság gyakran érzékelem, hogy egyre többen érzik, hogy valahol utat tévesztünk. És ez a mai kultúránkon is érződik.
Ön szerint milyen atitűddel kellene élnünk?
Szerintem kétféle ember létezik a világon: a jó az Isten útját kereső ember és a más utakon járó – , de az utóbbit nem feltétlenül nevezem rossz embernek. Jusson eszünkbe, hogy középút nincsen. Ahogy a Bibliában írják: ” A langyosokat pedig ki sem köpi az Úristen, ők eltévednek és bolyonganak az útvesztőben. Emlékszem, amikor a falunkban kijöttünk a templomból, hazafelé menet megálltak az emberek. Akkor volt idejük beszélgetni, sehová
sem rohantak, főképp vecsernye után. Nagy ünnepekkor pedig mindenki tudta, hogy mit jelent az ünnep.
Ma az ilyesmi leginkább lehetőséget ad egy wellness hétvégére…
Az is kell, ha kifárad az ember, biztos, hogy jót tesz a testnek. Amikor Hétfaluba költöztem, hogy szakközépiskolába járjak, láttam, hogy vasárnap az idős asszonyok kimennek a mezőre kapálni. Nálunk ilyet senki nem csinált vasárnap. Aki kimegy, azt lenézik, kiközösítik, mert a hetedik nap az Istené. Az a nép, amelyik ad magára az ünnepel és megtartja az ünnepeit.
Ez a lelkület már nem hatja át úgy az társadalmat, mint régen.
Pedig az emberiség előbb-utóbb visszatér ehhez az ősi rendhez, mert nem lesz más választása. Ez a fékevesztett rohanás a pusztulásba vezet. Szerintem a hetedik nap is azé az emberé, aki megembereli és legyőzi önmagát. A jó Istennek nincs szüksége ránk, nekünk van szükségünk arra, hogy tiszteljük és dicsérjük. Ezen a gondolaton bizonyára elvitatkozgatnak filozófusok és egyéb eszes emberek, de abban a régi világban még nem szedték szét és magyarázták agyon a dolgokat, hanem inkább megélték őket. Megélték az
életüket.
Ismét a megélésnél lyukadunk ki…
Nem csoda, mert a megélés által kapunk részt az isteniből, azáltal kapunk erőt, hogy a szentséget megéljük. Együttesemmel egyszer azzal kísérleteztünk, hogy bemutassuk ezt a folyamatot. Kitaláltam, hogy a koncert elején hívjuk meg jelképesen a mindenséget és ezután hívjuk meg az ősöket is. Akkor megszólaltak a dobok és a török doromb, és bejöttünk lassan sziszegős éneket énekelve. Fel akartuk készíteni lélekben a hallgatóságot, hogy megértsék, milyen volt az a világ, amelyben ilyen gazdag volt a hang és a skála. Mi ezt
minden egyes nap megéltük, mert mentünk vecsernyére, és legalább egy órán át énekeltünk latin gregorián énekeket is.
Ez felvértezte a lelkeket?
Gondoljunk bele, hogy egy régi ember az egész életén át énekelte és hallotta ezeket az énekeket. Így éltek évszázadokon át ebben az isteni harmóniában, és ezek a dallamok beleívódtak minden porcikájukba. Innen jött az erő! És akkor azon csodálkozunk, hogy miért maradhattak meg a csángók a történelem viharaiban magyar iskola és magyar mise nélkül Moldvában? Hát az az igazság, hogy ott volt hit! És ahol hit van, ott igazság is van, és senki nem akarja túlszárnyalni vagy levágni a másikat. Tiszteletben tartják egymást az emberek.
Ez a mély hit jelenik meg kisplasztikáiban is?
Voltak idők, amikor hittek abban is, hogy a szimbólumok megvédenek. A művészet sugall valamit, emlékeztet valamire. Remélem, hogy a szobraim is erre a transzcendens erőre emlékeztetnek minket. Nálunk nem volt kötelező böjtölni, de a mi családunk tartotta a böjtöt. Húsvétkor mifelénk is festettük a tojást , és amikor édesanyám betette egy vizes vödörbe, abból merítettünk mindig egy bögrényi vizet, és azzal mostuk az arcunkat. Azt mondták, szépek leszünk. Meg azt is mondták, hogy minél többet imádkozol, annál szebb lesz
az arcod. Betartottuk… De nem eszményítem tovább ezt a világot, mert tudom, hogy gyönyörűségei mellett, megvoltak a maga gyengeségei is.
Például?
Rengeteg iszákos ember volt Csángóföldön, és Szibériban tudtam meg, hogy mi okozza az alkoholizmust. 1993-ban egy népi fesztiválon voltunk Hanti- és Manyisföldön, ahol találkoztam egy asszonnyal, aki elmondta, hogy az elgyökértelenedés okozza egy nép alkoholizmusát. Addig tépegetik az emberek gyökereit, hogy elkezdenek valamibe kapaszkodni, menekülni…
Hiányzik az a világ?
Szép világ volt. És ameddig élek, próbálok megmutatni valamit belőle, ahogy a hitvallásomban is mondtam. Elképesztően nagy tudása van a csángó embereknek.
Manapság a valóban nagy tudósokat díjazzák egy Nobel-díjjal, de az a régi csángóvilág az élet tudását ismerte és hagyományozta át évszázadokon át. Ezt csak úgy lehetett igazán megtanulni, ha valaki ott született, ott élt és megélte. Sokat kell még kutatni, hogy rájöjjünk, miben rejlett őseinknek az a fantasztikus tudása és ereje, amit ők fel tudtak mutatni. Amikor gyerek voltam, azt mondták, hogy valamit csak úgy tudunk megtalálni vagy ellesni,
megtanulni és csinálni, ha megérdemeljük. Ha nem vagy érdemes rá, akkor nem árulják el a titkokat. Persze hogy kinyitottuk a csipáinkat! De kapunk egy kis titokzatosságot is, hogy igazán tudni akarjuk és elérjük a „beavatási szintet”.
Egyszer azt mondta, hogy ott volt a legszegényebb világ, és csak a sok gyermek volt az igazi gazdagság. Ezt ma miért nem gondoljuk hasonlóan?
Bizony büszkeséggel mondták, hogy nekem már négy gyerekem van, nekem már hat! A harmincas években Lükő Gábor járta a Csángóföldet, és akkor 52 ezer katolikust talált Moldvában, 1989-ben már 325 ezren voltak! De voltak kegyetlen járványok is, amibe egy hét alatt egy család mind az öt gyermeke belepusztult. A klézsei nagyapámmal is ez történt. Mesélték, hogy ő majdnem beleőrült a veszteségbe. Fejszével rohangált az udvaron, felnézett az égre, és azt kiabálta Istennek: „Add vissza amit elvettél!”
Hatott a fenyegetés?
Nem az hatott, hanem az, hogy más kapcsolatunk volt Istennel. Nem bolodult bele, nem adta fel az életét. És újabb öt gyerek született utána.
A városba való költözés Csángóföldön is mindent megváltoztatott?
Ahol az emberek kiszakadnak a családi kötelékből, jóval nehezebbé lesz gyermeket vállalni, felnevelni, ott mindenütt valami változás történik. Hol korábban, hol később. Ez sajnos ma már világjelenség. Mi azért mentünk el otthonról, mert túl sokan voltunk. De ma az a baj, hogy sok párnak egyetlenegy gyermeke sem születik…
Ön az első csángó, aki Kossuth-díjat kapott. Érez valami büszkeséget?
Látja, nekünk azért ma még kissé más az értékrendünk. Amikor egyszer felhoztuk Budapestre a kórházba édesapámat, arra a Belgyógyászati Klinikára vittük, ahol Mádl Ferencköztársasági elnök avatta fel a Pieta nevű domborművemet. Mentünk fel a lépcsőn, és meglátta, majd felsóhajtott: „Jaj, milyen szép, mintha nem is te csináltad volna!”. Nálunk, ha valami igazán jól sikerül, akkor azon érződik, hogy nem csak te, hanem az Úristen is benne
van a dologban…
Közreadta: R. V.
(A képek Petrás Mária 2010-es budaörsi adventi kiállításán készültek.)
