A régiek még emlékeztek a nevükre, és arra, hogy néhánynak hol volt a péksége.
Helly István – a templom mögött, Kammerer pék a Budapesti úton, Reiter Károly a Templom téren, a Kreisz –és a Jombach pékség a Fő úton, a Mülleréké a József Attila utca sarkán, a Bachmann a Kisfaludy utcában, Kalmár pék a Baross utcában. Poschik Károlynak az Ady Endre utca sarkán és a Kárpát utca – Szép utca sarkán is volt péksége. Ez utóbbiban jó néhány évvel ezelőtt még látható volt a kemence helye.
Közismert volt közöttük a Báder pékség. Báder Rici néni –Isten nyugosztalja – így emlékezett vissza a szép, de igen fáradságos munkára:
– Közös életünket a férjemmel úgy kezdtük, hogy kölcsönt vettünk fel a Budaörsi Hitelszövetkezettől a pékség kialakítására. Ez 1941-ben történt. Boltíves, dupla tűzterű kemencét építtettünk, hozzá raktárt, ahol zsákokban tároltuk a lisztet. Hajnali kettőkor keltünk, mázsaszám dagasztottuk a tésztát, először kézzel, majd később vettünk egy dagasztógépet. Naponta több mint 20 mázsa kenyeret, több száz péksüteményt árusítottunk a boltunkban. A kemencét még előző este felfűtöttük, a parazsat kihúztuk és egy hosszú rúdra csavart vizes zsákkal kitisztítottuk a tűzteret. Akkor az előkészített vekniket a felső részbe tettük, egyszerre 90 darabot, mert annyi fért bele. Ott a meleg jól felhúzta, attól lett olyan könnyű, majd fél óra múlva az alsó részbe raktuk át, azt neveztük „unpakkolás”-nak. Ott sült készre. Majd következett az újabb adag. Úgy emlékszem vissza azokra az időkre, hogy szakadatlanul dolgoztunk, soha nem pihentünk.1951-ben államosították a pékségünket, tíz év múlva a férjem elment a kenyérgyárba dolgozni, attól fogva már nem sütöttünk. Soha nem felejtettem el azoknak a kenyereknek az ízét, amik nálunk sültek.
A Báder család
A Reiter pékség : Egy 1931-ben kiadott almanachban ezt találjuk a budaörsi pékmesterről:
Reiter Károly sütő mester. Fő u. 187. Budapesten 1900-ban szül. 19 éves korában Reiter Józsefnél szabadult fel. Kelenföldön és Budapesten praktizált. 1927 óta önálló. Neje: Kreisz Róza.
A sütőmester jó helyen nyitotta meg az üzletét – a Templom téren. Ott volt a pékség és a bolt. Kitűnő forgalomra számíthatott. Hamarosan családi házat építtetett a Diófa utcában.
– Apám este előkészítette a lisztet, a kovászt, hajnali négykor befűtötte a kemencét. emlékezett vissza a fia, ifjabb Reiter Károly. – Az első sütésből kikerült ropogós veknik reggel nyolckor már készen várták a vevőket. A második sütéshez már elég volt, ha pirklivel , azaz összekötözött szőlővenyigével fűtött be, mert a kemence tartotta a meleget.. Apám a venyigét a szőlősgazdáktól gyűjtötte. Gyakran halomban állt az udvarunkon.
Békességben, jó körülmények között élt a kis család. Aztán jött a háború….
-Sokan elmenekültek a front elől: Apám azt mondta: -„Ha az oroszok ideérnek, akkor Németországba is eljutnak, és mi ott idegenek leszünk. Hazájához való ragaszkodásáért nagy árat fizetett – az életét.
Itt még együtt a család.
Behívták katonának. Karácsony előtt két nappal még hazajöhetett… elbúcsúzni. -Ne menj vissza! -tanácsolták neki az ismerősök. -Nem tehetem -mondta -megígértem a századosnak, hogy még ma visszamegyek. Ha nem, akkor talán őt agyonlövik.
Többet nem láttam az apámat….
Budaörsön százával hajtották a foglyokat. Ott álltunk és kenyeret dobtunk nekik. Az oroszok hagyták. Egy fogoly odakiabált: a budaörsi pékmester a várban fekszik sebesülten! Bármilyen veszéllyel is járt, anyámmal bementünk. Megtudtuk, hogy mint mozgásképes sebesültet gyalogmenetben elindították Szolnok irányába. Azonban legyengült szervezetét könnyen megtámadta egy fertőzés. Tömegsírba temették.
Közben megkaptuk a kitelepítési felszólítást. Indulnunk kellett, és apámról akkor még nem tudtunk semmit. A 4. transzporttal vittek ki. Számunkra a végállomás Creglingen pályaudvara volt. Vékonydongájú fiúcska voltam. Nem kellettem a parasztoknak. Ott maradtunk a városban, mert muszáj volt bennünket is valakinek befogadni. Tudtuk, hogy akik a parasztgazdákhoz kerültek jobban jártak, mert ott több volt az ennivaló. Aztán kitanultam a pék szakmát.
Ötven év telt el, amikor módomban állt apám nyomát keresni, de nem találtam semmi jelet. Végül is úgy történt, ahogy ő akarta. Mintha érezte volna, azt mondta: – Ha elesek, ne gondoljatok arra, hogy a csontjaimat kihantoljátok. Hagyjatok ott örökre nyugodni, a bajtársaim között. – Így történt.
Jombach Sándor pékmesterről ezt olvashatjuk az almanachban:
Jombach Sándor sütő m. Fő u. 351 (saját ház). Budaörsön 1890-ben szül. atyjánál 1907-ben szab. fel. 15 évig dolgozott atyja sütödéjében, mikor 1922-ben átvette az üzem vezetését. A kormányzó díszoklevéllel tüntette ki. Ipt. elölj. és számvizsg. biz. tag. Társ. Egy. Szöv. vál tag. Két és fél évi frontszolgálat után hadifogságba esett. Neje:Michelberger Katalin.
Unokája így emlékezett: Az elmondottakból tudom, hogy a friss pékárut vesszőkosárral a hátukon, – ami olyasmi, mint szüretkor a puttony, – biciklire ülve, szállították. Nagyapa halála után már csak kenyérsütést vállaltak a kemencében, amit a háziasszonyok vittek oda.
Poschik Károly sütő m. Temető u. 280 (saját ház) Szül. 1885-ben Budapesten, felszab. 1902-ben atyja műhelyében. Budapesten, Pásztón és Kispesten volt segéd.
1909-ben önállósította magát. Mai sütödéjét 1913-ban alapította. Díszoklevéllel kitüntetett mester. V.ipt. elnök, most elölj. tag. A Ker. Munkás. Egy. titkára, a Budaörsi Vill. Szöv. felügy. biz. tagja, a Hangya Szöv. ig. tagja, a közs. képv. test. tagja, stb. Végigszolgálta a világháborút. Ő állította össze a Budaörsi Ipartestület szabályait. Neje:Báder Erzsébet.
Később, a 80-90-es években közkedvelt volt az évekig működő Pál pék üzletet a Szabadság úton. Ma már a Kenyérgyár is a múlté. Hol van már az a vasajtós, tüzes kemence, amely előtt a hosszú péklapáttal ügyeskedett a mester? A tésztát már régóta gép dagasztja, a péksüteményt gép formálja. A modern, zárt kelesztő egyik végén betolják a polcos kocsin a terméket, ott megfelelő ideig, kellő hőmérsékleten, páratartalomban megkel, a másik oldalon kihúzzák. A kemencék automatizáltak. Ma kisebb üzletek és a nagyáruházak látják el a lakosságot pékáruval.
s.k.
