Annus néni története

2021-01-29 | Budaörs
Szabó Istvánné Tierhold Anna, a kedves Annus néni már nincsen közöttünk. De jól emlékszem arra, hogy milyen szeretettel beszélt a családjáról. Története egyedi a budaörsi családok sorsa között.

Édesanyám Konrád Mária, általa vagyok rokonságban a kiterjedt Konrád famíliával, mint ahogyan a családfánkon is látható. Közülük többen itt élnek Budaörsön, mások szerte a nagyvilágban

Őseim – budaörsi földművesek – szőlőt, barackot termesztettek. A szállítás miatt lovat is tartottak. Emlékezetem szerint tehén is mindig állt az istállóban

Nagyapám kórházparancsnok volt az első világháborúban, míg a fia a Kárpátokban harcolt, és ott elszakadt a csapatától. A sors úgy hozta, hogy éppen abba a kórházba került, ahol is az apja ráismert kiéhezett,végletekig legyengült fiára..

A család vallásos életet élt. Hét gyermeket neveltek. Amikor az édesanyám eladósorba került 19éves korában, beleszeretett Tierhold György budaörsi fiatalemberbe, az apámba. A Konrád család kevesellte azt a vagyont, amit a fiú a házasságba vihetett volna.Még a cumiját se kereste meg”ez volt a szólás abban az időben arra, akinek kevés volt a keresete. Hiába bontakozott ki a szerelem, a fiatalok nem házasodhattak össze. Apám végül is megnősült, gyermeke született, de a felesége az akkoriban népbetegségnek számító, még gyógyíthatatlan tüdőbajban meghalt. A gyászév letelte után apám feleségül vette az édesanyámat, aki hűségesen várt rá nyolc éven keresztül. Anyánknak már roskadozott a szekrénye a sok staffirungtól,(kelengye) a saját kezűleg hímzett asztalterítőktől, falvédőktől, slingelt ágyneműktől.

A szüleink megértő, szép házasságban éltek. Aztán jött a háború, a második.

1944 utolsó napjaiban már közel voltak az oroszok. A német katonák szaporán hordták a szénát a szérűskertünkből. Apám rájuk szólt, hogy ne vigyék, mert az kell a mi öt tehenünknek. Azt mondta erre az egyik katona, hogyne aggódjon, mert akik utánuk jönnek, azok elviszik a teheneket is. Úgy is lett. Az oroszok tábori kórházat csináltak a házunkból. Mi a nagyapámékhoz menekültünk a Prohászka Ottokár – ma Szakály Mátyás – utcába. A tágas pincében gyakran nyolcvanan is szorongtunk. Különösen a lányokat féltették a nekivadult katonáktól. A Rózsa utcai iskola helyén „sztálinorgonák” álltak. Egyszerre 12 lövedéket tudtak velük kilőni Budapest felé, szörnyű robajjal.

Budapest ostroma idején a katolikus templom kertjében, mint a fahasábokat, egymásra fektették a fagyos holttesteket. Amikor csendesebb napok következtek, hazamerészkedtünk. Apám az ólban megtalálta az öt tehénbőrt. Akkor sírva fakadt…….. De mi ez ahhoz képest, hogy a jóravaló bátyám,Tierhold János 23 évesen, mint magyar híradós katona, elesett a fronton. Azt sem tudjuk, hol temették el…

A másik bátyám – Lipót – fogságba került, és szinte a csodával határos, hogy éppen Budaörsre hozták sebesülten, több fogolytársával. Amikor az apám ezt megtudta, rohant oda és kérve könyörgött az orosz tisztnek, hogy engedje szabadon a fiát. A tisztnek némi kolbászért és borért megesett a szíve rajta, és elengedte Lipótot. Spielenberg doktor kezelte, míg fel nem gyógyult.

Az oroszok a lovakat is összeszedték a faluban. Még ágyúhúzásra is használták őket. Vihar nevű lovunk is erre a sorsra jutott. Már lemondtunk róla, amikor az ostrom után érkezett egy értesítés,hogy egy pesti kaszárnyában átvehetjük. Konrád nagyapa ment érte, de a sok elhanyagolt, lesoványodott ló között nem ismerte meg. Akkor hívni kezdte, a nevén szólította – és Vihar odaszaladt hozzá.

Édesanyám sajnos nem élhette meg a háború végét.1944 nyarán – 50 évesen, hirtelen – három nap alatt elment. De az élet nem állt meg. Apám előbb-utóbb újból nevelt teheneket, és én a Farkasréti úti csendőrlaktanyába hordtam eladásra a tejet. Itt ismerkedtem meg a jövendőbelimmel, aki csendőr volt és magyar származású. Apám nem ellenezte a házasságot, mert ő már megtapasztalta, hogy milyen az, ha két fiatalt elszakítanak egymástól. De a nagyszüleim nagyon haragudtak ránk. Amikor elmentünk hozzájuk, hogy bemutassam a vőlegényemet, inkább elmentek otthonról. Aztán később mégis a férjem lett a legkedvesebb unokavejük.

Szabó István 1945. november 20-án kérte meg a kezemet és 1946-ban házasodtunk össze. Akkorra már szinte üresen állt a falu, kitelepítették a rokonainkat is. Így aztán nagyon szomorú esküvőt tartottunk. Délelőtt még kenyeret sütöttem. Ünnepi vacsora nem is készült.

A férjem olyan ember volt, akivel nem lehetett veszekedni. 54 évet éltünk együtt. Négy gyermekünk született. Az aranylakodalmunkat még megünnepeltük a budaörsi templomban.

Forrás.Régi budaörsi családok

s.k.

Megosztás