A dolgos hétköznapok rohanó világában nincs mindig idő arra, hogy hálát mondjunk minden szavukért simogatásukért, gondoskodásukért. Ezen a napon azonban, mindannyian feléjük fordulunk.
A gyerekek boldog verseléssel, virágcsokorral kezükben köszöntik őket. Mi felnőttek szerencsés esetben szintén. De vagyunk sokan, akik már csak emlékeznek rájuk. Édesanyám hagyatékában kezembe került egy kicsi kis füzet tele versekkel. Ahogy olvastam, kinyílt egy helyen, szinte magától. Az alábbi vers volt ott. Szívemből jött minden szava.
Álmomban anyám karja ölel
Hálás vagyok az álmokért,
A nem hallható néma szavakért,
A láthatatlanul óvó karokért…
Köszönetet mondok most mindenét,-
A felnőttként is álmodott álmokért!
Meghívott éjszakákon idézem tekintetét,
Kék szemének szelíd bársonyú íriszét,
Napfénytől áldott homlokát, amint
A kiskert ajtajából búcsút int..
Simogatás vár, ha ismét hazaérek,
Áradó szívvel tálal ünnepi ebédet.
Az álom naptára bőkezű,- időtlen mérték.
Nem így mér: „ most jöttem s máris mennék”
Egyszerre lehetek gyermek és felnőtt.-
Napfényt áraszthatok és esőhozó felhőt,
Ilyenkor is anyám kezét érezem,
Ő ölel át és tart szoros ölelésben.
Fáradt, dolgos napok után ha megkeres az álom,
Arcodat idézve,-minden gondom magam mögé hányom
Anyám,-gyermek vagyok újra!-karjaidba vágyó,
A Te melegséged váró,- szótlan engedelmes-
Ölelj hát szorosan,- ma már csak álmomban!-
Édesanyám, kedves”
Major Edit
