Nagy-Magyarországban, ahol ő megfordult és álomra hajtotta a fejét, bizonyítékképp ott vannak a templomok, iskolák vagy más épületek falain a márványtáblák.
Úgy vélem, nem szentségtörés részemről, ha ennek a reflektorfénynek egy halvány sugarát ezúttal Petőfi egyetlen igaz barátjára, Arany Jánosra is rávetítjük. Arany nem csak a kortársa, hanem legszeretettebb barátja és költőtársa lett Petőfi Sándornak, aki Arany Az elveszett alkotmány elolvasása után, határtalan lelkesülésében azonnal tollat ragadott, hogy levélben – talán elsőként – baráti jobbot nyújtson Aranynak – , a nemzet nagyszerű költőjének, aki ezzel az alkotásával elnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatának első díját. „Ki vagy te? Mi vagy te?” – kérdezte tőle elragadtatását cseppet sem nem titkolva. Első találkozásukra még kicsit várni kellett, de mindkettejük számára élmény volt a személyes megismerkedés. A sors úgy hozta, hogy szemtől szembe csak ritkán találkozhattak. Arany nehezen mozdult, de Petőfi haláláig, rendszeresen leveleztek egymással.
Talán nincs, és nem is volt rajtuk kívül a magyar irodalomban két, egymással oly sok mindenben eltérő karakterű költőóriás, akik egymást ilyen megértésben, szeretetben és tiszteletben tartották. Tűz és víz voltak. Arany ismertsége a Toldi megjelenéséig lassabban csordogált, kezdettől fogva mindvégig nehéz életkeresztet hordozott és mindig befelé fordulva építette magát. Ő nem igen írt szerelmes verseket. Petőfi regényes élete viszont az örök mozgás volt. Az elindulás számára is nagyon nehéz volt, de benne örökké ott buzgott, lángolt, forrt a vér, ahogy Gyulai Pál mondta, „folyvást a hazaszeretet leglángolóbb tüzében égett”. Arany magának való, szemérmes férfi volt, nem ivott, nem dáridózott és vigyázott az étkezésére. Sándorunk viszont felettébb kedvelte az emberek közelségét, a mulatozást, a jó ételeket és italokat. És imádta a szerelmet. Sándorunk hősként halt meg a hazáért, idő előtt, Arany túlélte őt, és hatalmas nemzeti pompával temették. De a magyar irodalom értékmérőjében, ők ketten, felértek egymáshoz.
Szót szóval, rímet rímmel…
Arany János egy kis földdel rendelkező parasztember fia volt, születése előtt már nyolc gyermeket veszítettek el a szülei. Beteges, törékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt, 16 éves koráig otthon nevelkedett. Csodagyereknek tartották. A nagyenyedi református főgimnáziumban töltött egy évet, de a pénz csak egy évre volt elég. Szülei betegeskedése és kis vagyonkájuk elvesztése után kenyérkereső lett: 14 évesen segédtanítóként alkalmazták az iskolában, ezzel a kis pénzzel is segítette szüleit. Később vándorszínésznek állt – akárcsak Petőfi -, majd hazaérve községi írnok, majd segédjegyző lett.
Minden tudását tanári segítség nélkül, könyvekből, nyelvkönyvekből, szótárakból szerezte, komoly műveltségre tett szert és korának egyik legképzettebb embere lett. A latinon és ógörögön túl, eredetiben olvasott és fordított angol, német és francia nyelven. Magyar versíróink között talán mindmáig ő maradt a magyar nyelv legjobb ismerője. Kisújszálláson kapott tanári állást, de nem szerzett diplomát. Feleségül vette templomuk református tiszteletesének árváját, Sárát. Frigyükből két gyermek született. Mindeközben megállás nélkül írta verseit, balladáit, nagyívű epikus alkotásait, felnőtt- és gyerekmeséket. Amikor hosszas hezitálás után beadta pályázatát és megnyerte a fődíjat, az nem csak irodalmi berkekben hozott neki ismertséget.
Arany János kezdeményezésére (később az ő irányításával) kezdték el a Kisfaludy Társasághoz közelálló írók és költők Shakespeare drámáit szöveghűen lefordítani (megjegyzem: Arany már 24 évesen az íróasztala fiókjában tartotta Shakespeare Szentivánéji álom című művének általa elkésztett fordítását…). Tudni kell, hogy a nagy angol költőóriás verses drámáit lefordítani magyarra igencsak nehéz feladat, akik már korábban próbálkoztak vele, csak ritkán sikerült a szót szóval ,a rímet rímmel és a sormértéket sormértékkel lefordítani… Petőfi, Arany és Vörösmarty tervezték a teljes életmű szöveghű fordítását, de Petőfi halála és az 1849-es szabadságharc veresége miatt ehhez már csak a negyvenes évek végén kezdtek hozzákezdeni Arany kezdeményezésére, és az ő irányításával.
Pedáns hivatalnok? Dehogy!
Arany János a forradalom és a szabadságharc ideje alatt az első magyar minisztérium Nép Barátja című lapjának szerkesztője, majd társszerkesztője lett. A bukás után sokáig Szalonta közelében bujdosott az oroszok elől, de még a kiegyezés előtt sikerült elnyernie a nagykőrösi református kollégium magyar és latin tanári állását. Később, amikor felkérték a Kisfaludy Társaság titkári tisztére, családjával együtt Pestre költözött. Itt is szerényen, halkan éltek. Soha nem adta fel magát, nem mulatozott későbbi tisztjeiben sem pirospozsgás urak körében, nem vett részt a dínom-dánomjaikon és továbbra is társaságkerülő maradt. Azt mondták róla kortársai, hogy Arany külsőleg egy pedáns hivatalnoknak nézett ki, és nem a nemzet költőjének…
Aranynak volt oka a csendesülésre. Gyerekkora óta betegségek gyötörték, epehólyag tályogja perforálódott, súlyos műtéten kellett átesnie (dió nagyságú köveket vettek ki a hasából, és ráadásul tizenkét éven át, egészen a haláláig, egy bűzös sipollyal az oldalán élt). Mindezt persze titkolta a külvilág elől. De aki a kulináris- vagy a szerelmi örömei után kíván kutatni hatalmas életműjében, jobban jár, ha nem a verseit, hanem a levelezését, a róla való visszaemlékezéseket, elbeszélő költeményeit és balladáit bogarássza… Anekdotát is alig őriznek róla. Rozvány György, egy akkor élt ismert debreceni ügyvéd anekdota-gyűjteményéből tudjuk, hogy Arany 1849 januárjában a szalontani szenátorral és Petőfi Sándorral együtt a máig híres Bika étteremben vacsorázott. Kovács János, a debreceni kollégium tanára is csak egyetlen eseményre emlékszik, amikor a költő nagy nehezen engedett a szalontai pap kérésének és elment egyszer a disznótorra. Állítólag az akkoriban a Szamárbőgető nevű híres csárdába is csak akkor tért be először (és utójára), amikor segítségre volt szüksége, mert a kocsijának eltörött a tengelye.
Amikor Pestre költözött, sokáig még két lapot is szerkesztett titkári munkája mellett (a Szépirodalmi Figyelő-t és a Koszorú-t). A Ferencvárosban béreltek lakást a mai Erkel utca és az Üllői út sarkán felépült nagy házban, egy piac közelében. Ezt a lakást nem kedvelte a nagy zaj miatt. Később az Üllői út 7-es számú házba vettek ki egy nagyobb lakást. Akkor már a Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, később már főtitkáraként, igényelhetett volna szolgálati lakást, akár az Akadémia épületében is, de ezt a lehetőséget nem vette igénybe. Csak később, 1867-ben költözött át a Széchenyi térre, az Akadémia – Friedrich August Stülel berlini építész által tervezett – épületébe. Ez lett a család végleges otthona.
Sejtelem…
Azt is mesélték róla, hogy zsoltároskönyvébe mindig tett egy szál fodormentalevelet… Sejtjük, hogy hőn szeretett lánya emlékére tette ez, akit 1865-ben veszített el a család. Ezután már végképp magába menekült. Többször próbálkozott állása lemondásáról, de ez csak később, 1879-ben sikerült. Ettől kezdve, ha sem az eső, sem a hideg nem akadályozta, haláláig minden napját a Margitszigeten töltötte. Itt írta kis könyvecskéjébe legszebb öregkori verseit, az Őszikéket. 1882-ben tüdőgyulladásban halt meg.
Arany János 1871-ben született Nagyszalontán, és Budapesten halt meg 1882-ben. Testét a Széchenyi által alapított Magyar Tudományos Akadémia épületének oszlopcsarnokában ravatalozták fel, ahol Gyulai Pál irodalomtörténész, író, egyetemi tanár, műkritikus tartott gyászbeszédet. A Fiumei úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Azon nevezetes halottak között temették el, akikkel már régóta együtt várják a feltámadást.
Arany János magyar költő volt, tanító, tanár, lapszerkesztő, újságíró, nyelvész, a Kisfaludy Társaság főtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, később főtitkára volt. A kiegyezés idején a magyar társadalom irodalmi- és politikai életének egyik kiemelkedő és meghatározó alakja lett. Versei, balladái és elbeszélő költeményei a magyar epika elavulhatatlan kincse, mind a mai napig. Nagy költőnk verseit és egyéb írásait tartalmazó vaskos kötetben megjelent utolsó versének közlésével fejezem be ezt a kis emlékezést. Ez a négy sor – főként, ha többször is elolvassák – , egy igen fontos életbölcsességet fog megsúgni nekünk. Olvassák figyelemmel, megértéssel, szeretettel.
„Sejtelem
Életem hatvanhatodik évébe,
Köt engem a jó Isten kévébe.
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”
R. V.
