Hogy miért? Ma sem tudom, hiszen azért a fa alatt mindig ott volt nekem egy ajándék: egy aranysárga-bundás mackó, vagy egy négerbaba, vagy – szenzációként – egy hajas baba.
Ma is őrzöm a karácsonyra kapott mesekönyveimet, mindkettő sok mesét foglalt magába: az egyik címe Tündér Ilona volt, a másiké Benedek Elektől A vitéz szabólegény.
Édesanyám falun nőtt fel, így sok „városi cifraság” nem volt szokásban nálunk. A díszeket a fára a karácsony előtti estéken nővéremmel készítettük: megvolt a fondorlatos technika, hogy kell papírból kivágni, majd ceruzaheggyel megsodorni és cérnával összefogni a kerek, tüskés díszeket – a végükön még ezüst vagy arany papírból csillogtak is. Diót is bevontunk fényes papírokkal, színes láncot is készítettünk, házi csirizzel összeragasztva.
És persze igazi gyertyák voltak a fán csiptetős tartókba nyomva és a csillagszórók akkor kezdték el szórni csodálatos szikráikat, amikor beléptünk a szobába. (Nagyobb koromban én voltam ennek felelőse.) Soha nem kapott lángra a fa, de az illat csodálatos volt.
Kocsonya járta vacsorára, diós-mákos bejgli kelt tésztából, és volt egy olyan süteményünk, amit elég furcsán neveztünk, „trutymók” volt a neve nálunk, de annál finomabb volt. Ezt is már néhány nappal az ünnep előtt kellett elkészíteni, mert a szalakális tésztarétegeknek, amik csodálatos főtt kávés krémmel voltak megtöltve, kellett néhány nap a puhuláshoz.
Narancsot, fügét mindig a Mikulás hozott – se előtte, se utána nem nagyon találkoztunk déli gyümölccsel. De ott voltak a finom befőttek, lekvárok, a téli alma. Ez is bőven megtette.
Mindig mentünk templomba, gyakran az éjféli misére is, ahonnan a toronyból messze hangzó, fúvós hangszereken játszott „Stille Nacht” dallamai kísértek hazáig.
És végül volt (ma is van) egy családi énekünk, amelyre talán már csak néhányan emlékeznek, hiszen a háború előttről való. Ezt nem lehetett (és ma sem lehet) meghatódás nélkül elénekelni. Álljon itt a szövege:
SzK